Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

nemcsak tálján földön akadnak, de van belőlük errefelé is, és Meandrosz úr, aki előtt titkos mesterségük nem titok, valószínű, meg is bízott már közülük egyet.

Irene kezét tördelte, aztán hirtelen kendőt vetett a fejére, és megkerülte a házat.

— Nem jár közel-távol senki — nyugtatta meg. Demetriosz, aki szárított szőlőt szemelt — vitték az áruját egészen az Északi-tengerig —, kezét tétlenül lógatta most az ölébe helyezett fakádba, és azt mondta:

— Nem tudom, öcsém, valóban ilyen nagy szerencsétlenségbe estél-e bele, mint ahogy most látod, azt sem, hogy nem a saját hibádból-e. Nem is akarom tudni. Elég annyi, hogy úgy érzed, életveszélyben vagy. Ránk azonban nem szabad veszélyt hoznod! Itt is rád találnak. Töltsd az éjszakát az istállóban, szükség esetén onnét könnyebben odébbállhatsz, s nekünk sem kell tudnunk róla, hogy oda húzódtál. Irene ad száraz holmit, egy kis útravalöt, és reggelre már el is felejtjük, hogy Itt háltál. Azt sem tudjuk, északnak tartasz-e vagy délnek.

Demetriosz beszéde világos volt. Igazat adott neki. Gyűlölte magát, amiért ilyen helyzetbe került, mégis úgy érezte, hogy ártatlan. Tudat alatt állandóan az forgott fejében, hogy Zephüroszra milyen sors vár. Ű talán bocsánatot nyer, s ez az eset örök tanulságul szolgál neki. Rongycsomóként feküdt Meandrosz előtt, hangosan siránkozva ölelte át lábait. Ez volt az utolsó kép, amely megmaradt róla.

Irene eléje rakott egy vászontáskát tele élelmiszerrel. Bátyja megszorította a kezét, s kívánta, hogy szerencsével járjon. Megszáradva, átmelegedve ment aztán istállóbeli fekhelyére. Az eső már elcsendesedett, végtelenül fekete volt az éjszaka. Irene, aki kikísérte, mert a sötét istállóban nem igazodott volna el, még más útravalót is adott.

— Avesztosz — suttogta —, menj csak délnek, de az argoliszi öbölhöz. Oda már nem ér el olyan könnyen Meandrosz keze. Lesz, aki segít rajtad. Nagybátyám lakik ott Naup- lion városában. Vámos a kikötőben. Nem nagy úr, de azért befolyásos ember. Fordulj hozzá bizalommal. Vidd el ezt a tarsolyt is neki, én hímeztem, ismeri. így biztos lesz benne, hogy mi küldtünk hozzá!

Rögtön letaglózta az álom, de alig virradt, már talpon volt. összeszedte holmiját, elindult. Kerülte a lakott helyeket, egy-egy kecskepásztorral találkozott néha, megpihent kicsit, kérdezősködött, jó irányban halad-e.

Néha vásárosokkal találkozott, két ízben szekér is felvette. Mind a kétszer úgy kellett őt felrázni, mikor útjaik elváltak. Rettenve riadt fel, aztán megint attól félt, hogy riadtságával elárulta magát: menekülő. Ki tudja, milyen bűn terheli a lelkét, talán emberölés. De a szekeresek nem fogtak gyanút. Nem számolta, hány éjszaka múlt el menekülése óta, de egyszerre ólmos fáradtság tört rá. Lábai csak éppen vonszolták, a fejét alig bírta tartani, szeme égett. Rádöbbent, hogy a teste, mint a tűz; kifogott rajta az a szörnyű éjszaka. Csábította a gondolat, hogy lefekszik valahol az útszélen, behunyja szemét, és többé semmivel sem törődik. De akkor a dombról meglátta az öblöt és a várost. Összeszedte magát, valamicske erőt adott még neki a gondolat, hogy előtte már a cél.

Szédelegve és támolyogva elérte a házakat, az első kis külvárosi utcát.

— Hogy jutok el a legrövidebb úton a kikötőhöz? — kérdezte meg egy szembejövő testes asszonytól, akinek anyás kinézése bizalmat keltett benne.

Magyarázta is az asszony, de már képtelen volt fölfogni, hogy mit. Még elvitték lábai néhány utcán át, mígnem útja egy térbe torkollott, melynek közepén szökőkút csobogtatta vizét. Ez a vízcsobogás volt az utolsó, amire emlékezett.

Mély, hosszan tartó öntudatlanságból tért magához, és csodálkozva látta, hogy ágyban fekszik. A réztartóban izzik a parázs, s az idegen szobában, az idegen ablaknál háttal egy női alak, néz kifelé, de mikor az ő mocorgására megfordul, nem tűnik egészen idegennek. Gondolkodni kezd, emlékezete visszatér, s emlékezetével együtt a nehéz kő is rátelepszik a szívére. Könnyei végigcsorognak az arcán. Sír, mint a gyermek, és gyönge, hogy a kezét felemelje letörölni könnyeit.

Az asszony az ágyához lép, tiszta gyolccsal letörli homlokát, arcát, tányérkát vesz a kezébe, melyen gerezdekre bontott narancs kínálja magát. A szájához illeszt egyet. Szétcsurog nyelvén, szájpadlásán, le a torkán az édes, illatos lé, és megnyugszik. Nem tudja, hol van, de az ég jó helyre vezérelte.

Az asszony kimegy a szobából, s ő újra öntudatlanságba süllyed. Fölébredve frissebb-