Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

Zecchinónak csak addig kellett pózolnia, amíg a kőre rajzolta a formát. Aztán leereszkedett a partra, kagylókat gyűjtött, színes köveket, a szirthez simulva ostoroztatta magát a szüntelenül támadó játékos-haragos tajtékkal.

Ilyenkor csökkent a munka irama, a lelkesedés alábbhagyott, Avesztosz tekintete lenn járt a tengerparton. A harmadik napon nem bírta tovább. Odacsapta szerszámait, s le- szökellt a sziklás domboldalon a partra.

— Kibírhatatlan a hőség odafenn, én is jöttem úszni egyet.

Egymás mellett hasították a vizet, úsztak, játszottak, kergették egymást, aztán kimerültén feküdtek le a sótól fehérre mart lapos kőre.

— Te velencei vagy, nem görög. Hogy történt, hogy Meandrosz úr a fiává fogadott?

Zecchino nem nyitott.a ki a szemét, csak szája nyílt mosolyra, szabályos szép fogai

világítottak barna arcából.

— Meandrosz úr meglátott az ötvösmesternél, ahol a zománcokat égettem. Amíg a tárgyalásai tartottak, mindennap eljött az ötvöshöz, beszélgetett velem, megszeretett, és végül megvett az ötvöstől. Pedig nem adott olcsón, mert én akkor már szépen értettem a tűzzománc égetéséhez.

— A mesteredtől vett meg? — álmélkodott Avesztosz. — Hát apád, anyád?

— Csak homályosan emlékszem rájuk. Meg arra, hogy egy hajón jöttünk valahonnan Kisázsiából, vagy talán az afrikai partokról Velencébe. Mi lett szüleimmel, nem tudom, én egy halászra meg a feleségére emlékszem, náluk nevelkedtem. Tízévesforma lehettem, mikor az apám — így szólítottam a halászt — egyszer nem jött többé vissza a fogásról. Addig sem éltünk bőségben, de azután igencsak ínséges idők virradtak ránk. Megváltás volt mindkettőnknek, mikor az ötvösmester, akinek a házához évek óta ő szállította a halat, magához vett, hogy mesterségre tanítson. Anyámnak, azaz a halász özvegyének havonta fizetett értem valamit, én meg ehettem nála és a műhelyben, ahol a csontig ható téli nedvességben is mindig langyos volt a levegő, volt egy ágyam. Nagy, puha ágy, meleg takarókkal. Némelykor a mester is ott maradt, ha ónos eső verte a várost, vagy késő éjjelig dolgozott.

Avesztosz becsukta szemét. Az ötvösmesterre gondolt, aki öreg tagjait néha Zecchino ágyában melegítette. Meandroszra, aki sok pénzt fizetett az ötvösnek a fiúért, és a fiává fogadta. Miért épp ezt a velenceit? Nem egy athéni ifjú is akadt volna éppen... És végül ő maga? 0 is nem mindent megtett, csakhogy a közelébe kerüljön? Az agyát elöntötte a vér.

Hirtelen felült, szemügyre vette Zecchino elnyúlt szép testét, és keményen, mint valami súlyos vádat, vágta a fejéhez:

— Megkívánt az ötvös, azért feküdt melléd. És hiába is tagadnád, Meandrosszal is hálsz!

Zecchino felnyitotta szemét, a napfénytől elvakítva kereste meg tekintetével Avesz- toszt, nézte egy darabig, némán, aztán újra lecsukta pilláit.

— Nagyon zöldfülű vagy — mondta halkan, megvetőleg. — Alig raktad ki még lábad apád műhelyéből. A nagy úr, aki ad magára valamit, legtöbbször fiú szeretőt is tart, még ha csak divatból is. Nálatok mások a szokások. Meandrosz fiává fogadott, hogy a közelében tarthasson. Ez társadalmilag kettős emelkedést is jelent számomra... te se feledd, hogy Meandrosz fiával beszélsz — tette hozzá kiélezett hangon.

Avesztosz úgy érezte, hogy elszáll belőle a lélek. Eszét vesztette? Mit beszélt Itt összevissza? Mindent tönkretett. Forrón vágyott barátból ellenséget csinált. Még apjának is kellemetlensége lehet... Kereste a szavakat, amivel Zecchinót megengesztelhetné, bocsánatát kérje, vegye úgy ostoba szavait, mintha ki sem ejtette volna a száján. Könnyeivel küszködött, mikor újból Zecchino szólalt meg, egészen más, pajtáši, évődő hangon.

— Azonkívül szerfölött féltékeny is vagy.

Kurta kis nevetés hagyta el ajkát, mint akit mulattat ez a körülmény.

Avesztosz elképedt, s végképp benne rekedtek a szavak. Mellkasa zihált, legszívesebben sírva borult Zecchino smaragdgyűrűs finom kezére.

— No, csak valid be — csipkelődött a másik —, bolondulsz utánam. Azt hiszed, nem láttam, mikor atyámmal a műhelyben jártunk, hogy majd kiesett a szemed, mikor rám néztél?

— Ó — dadogott Avesztosz, és igazán nem tudta, mit mondjon. — Mikor annyira hasonlítasz a gyönyörű Zephüroszra! Magamban azóta is csak így nevezlek.