Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

— Ide figyelj, Avesztosz — szólt rövid hallgatás után Zecchino, és hangja most hideg volt és fenyegetően éles, mint a damaszkuszi penge. — Ezt a beszélgetést mindketten elfelejtjük. Kitöröljük az emlékezetünkből. Érted? — És Avesztoszra nézett, olyan pillantással, hogy annak legkisebb kétsége sem lehetett afelől, hogy komolyan gondolja, amit mond.

— Természetesen. Máris... és kérlek, bocsáss meg.

— A többit majd meglátjuk — mondta Zecchino könnyed jókedvvel, és füttyentett egyet. — No, eredj a dolgodra, nemsokára én is megyek.

Amint felfelé botorkált a sziklás domboldalon, akkor érezte Avesztosz, mennyire elhagyta ereje. Leült a márga mellé, megfogta a kalapácsot, de keze ölébe ejtve tétlenül feküdt. Halálos biztonsággal érezte, hogy megfordult körülötte a világ tengelye, és soha semmi sem lesz már úgy, mint még tegnap volt.

Rossz ez, gondolta kínlódva. Miért nem tudom inkább Zanát szeretni, vagy Mariát, vagy valakit a többiek közül... Zecchino előtt nem volt titok, hogy vágyom utána. Nem a barátságára, ó nem... De én akartam-e így? Nem úgy jött-e, mint akit a villám sújt? Talán majd a barátaim is észreveszik rajtam. De hát mi bűn van ebben, milyen sötét titkolni való? Még sincs rendjén, azt mondja bennem valami. Zephürosz, Zecchino! Csak te tudod, mi lesz ezután.

— Látom, nemigen hajt a munkakedved — riasztotta fel kínzó gondolataiból a háta mögé lopakodó Zecchino. — De minek is ölnéd bele minden erődet a kőkalapálásba? Holnap majd folytatod.

Nyugtalan éjszakája volt. Komolyan mérlegelte, hogy a jobb karjában történt ínrándulásra hivatkozva abbahagyja a munkát. Másnap azonban vitték a lábai határozottan, akarata ellenére, türelmetlenül, készen minden akadályon átgázolni.

Zecchino várta már.

— Előbb úszunk egyet, azután behozzuk a tegnapi elvesztett időt.

Kínzó aggályait elfújta Zephürosz egyetlen mosolya. Mikor visszakapaszkodtak a teraszra, úgy érezte, akarata, tehetsége, karja egyformán erős, hogy megalkossa művét. Rövid fürdés után felkapaszkodott a teraszra, és megállás nélkül dolgozott, míg Zana nem jelentkezett az ebéddel.

— Hát Zecchino úrfi hol van? — nézett körül.

— A vízben vagy a parton. Menj, kiálts le neki.

Jött is, de nem viszonozta Avesztosz ragyogó tekintetét.

— Ennyi idő van már? Inkább szerettem volna ma atyámmal ebédelni.

Gyorsan bekapta a fiatal báránypecsenyét, megevett hozzá egy lepényt, némi sajtot, aztán a még javában táplálkozó, az étel Izeit élvező Avesztoszhoz fordult:

— Remélem, nincs szükséged rám, visszamegyek a városba.

Figyelmen kívül hagyva annak elszontyolodását, elsietett.

Avesztosz csalódottan dolgozott, de a másnapra gondolt, a másnapi édesen gyötrő együttlétre. Maga elé képzelte Zephürosz testének hajlatait, mozgását, és serényen munkálkodott, hogy a kő engedelmesen visszaadja mindazt az eleganciát, gyengéd bájt, ami oly elbűvölő volt benne. Hadd legyen másnapra meglepve Zephürosz a már alakuló formákon. Hadd érdemelje ki legalább egy elismerő pillantását.

— Derék dolog, fiam, ahogyan így nézem, igazán derék.

A váratlan hangra megfordult, és apját látta, aki az épület sarkánál már néhány perce figyelhette őt.

Jólestek a dicsérő szavak.

— Igazán jónak találod, apám? — kérdezte a megerősítésre várva.

Apja bólintott.

— Eddig nem vallottál kudarcot. A mozdulat kifejező. Most már merem remélni, hogy a bemutatáson nem utasítják el. Azt hittem, az én mesterségemet folytatod majd, s nocsak, te többre vágyói. Mióta forgattad a fejedben, hogy szobrász lesz belőled? Mert engem megleptél vele.

Jól emlékszik, egy pillanatig hallgatott akkor, ösztönösen érezte, hogy nem lenne okos kimondani az igazságot: amióta Zecchinót megláttam.

— Betűk, levelek, gyümölcsök, meg állatfigurák reliefjét is gyakran faragtuk kőbe ... mindig szerettem volna tudni, képes lennék-e embert ábrázolni.

— Hm ... — nézte apja a munkát egy ideig tenyerébe támasztott állal figyelmesen.