Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

melynek komoly s tiszteletteljes félelmet gerjesztő csillogása most inkább jóindulatúnak tetszett.

Avesztosz lesütött szemmel, kissé zavartan adta elő, hogy a művésziskola növendéke kíván lenni, mégpedig Tertisz úr tanítványa, és bemutató munkaként fiatal férfit szeretne megmintázni, ha a tanácsos úr nem veszi rossz néven, fogadott fiára gondolt, aki a tanácsos úrral együtt tisztelte meg múltkoriban műhelyünket.

— Zecchino? — horkant fel Meandrosz meglepődve.

— Név szerint nem ismerem, uram.

Meandrosz előkerestette Zecchinót. Míg a fiú megkerült, barátságos érdeklődésével tüntette ki Avesztoszt:

— Hát művész akarsz lenni? Szobrász? Bizony ideje volna a régi görög mesterek nyomába lépni. Róma, az olaszok rég átvették a dicsőséget. Európa az ő nevüktől hangos.

Hát Zecchlnónak hívják, gondolta Avesztosz. Valamiféle aranypénznek a neve ez. Igen, igen, velencei aranydukát. Illik is rá. Olyan volt a teste a napos tengerparton, mintha aranyból öntötték volna. De nekem csak Zephürosz marad.

Zecchino kisvártatva megjelent, kezében egy fürt nagy szemű szőlővel, amelyből csipegetett. A tanácsos elé lépve a fürtöt az asztalra tette, és tiszteletet kifejező arcot öltött.

— Hívattál.

— Igen — mondta csaknem derűsen Meandrosz —, ez az ifjú művészjelölt szeretne megmintázni, hogy bekerülhessen a művésziskola növendékei közé. Ha nincs ellenedre, én engedélyt adok rá.

— Ha engedélyt adsz rá, nincs ellenemre — felelte Zecchino udvariasan, és ezzel a dolog eldőlt.

Zecchino délelőttönként az épülő villa alatti tengerben úszott, míg fent a sziklán megjelent Avesztosz, jelezve, hogy elkezdhetik a munkát. A tengerre néző teraszt választották, ott fény volt, amíg a tengerben le nem bukott a nap. A munkások az épületnek más részében dolgoztak, nem zavarta őket senki. Egyedül Zana jelentette, hogy megérkezett az ebéd, amit most kettőjük számára is fölhúzott a kiskocsin.

Avesztosz csalónak és szélhámosnak érezte magát. Sose jutott volna eszébe szobrot faragni, ha nem vágyakozik annyira Zecchino közelébe. Apja segített neki kiválasztani a követ. Tapasztalt ujjainak tapintása rögtön elárulta, melyik a makacs és melyik a könnyebben kezelhető anyag. Tisztában volt vele, hogy fia nem vállalkozik könnyű munkára. Világossárga márgát választott számára, és a munkásokkal a teraszra szállíttatta.

— Milyen formában akarsz ábrázolni, fiú? — kérdezte Zecchino. — Ruhátlanul, mint valami pogány istent, vagy könyvvel a kezemben mint az üdvösségre vezető utat tanulmányozó, jámbor keresztény ifjút?

Volt a hangban valami, ami fájt Avesztosznak. Ez a hang távolságot teremtett közöttük, hiába tudta volna Zecchinót kezével megérinteni.

— Nem tudom, megfigyelted-e a városban a Szelek Tornyán Zephüroszt. Rá hasonlítasz. Azért merészkedtem atyádat kérésemmel zaklatni, mert úgy szeretnélek ábrázolni. Nem a testtartását gondolom, de a könyörületes enyhülés szelíd lelkületét, amely árad belőle. Amellyel a föld gyötrő szomját, eső utáni kínzó vágyát kielégíti.

— Ejha! — nézett rá csodálkozva és nem minden elismerés nélkül Zecchino. — Te valami ilyesmit láttál meg bennem? Hogy is mondtad? Könyörület, mely a föld eső utáni kínzó vágyát kielégíti? Jól van, megpróbálok a kedvedért Zephürosz lenni, fiú. De mi is a neved?

— Avesztosz.

Kis habozás után hozzátette: — Kérlek, szólíts így.

— Tehát te szobrász akarsz lenni, Avesztosz.

— Igen — felelte fejét lehajtva, nehogy szeméből a másik kiolvashassa a hazugságot. De a következő pillanatban úgy érezte, nem is hazugság. Igenis, képes lesz nagyszerű művekre, mint valaha Müron, Feldiasz és mások. A múzsája Zecchino, és ez szárnyakat ad neki.

Avesztosz elképzelése az volt, hogy Zephürosz alakja a háttérből előredőlve, mintegy röpülve domborodik ki, s kitárt kezének szétfeszített ujjaiból esőfonalak fakadnak.