Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)
AZ ARGOLISZI ÖBÖLBEN A vihar korbácsolta hullámok vad zajjal csapódtak a parti sziklákhoz, fehér tajtékjuk milliárdnyi csöppre szakadva hullott le ismét és ismét a háborgó vízbe. Kolnata Avesz- tosz a tömzsi erőd bástyájának ajtajában állt és az eget kémlelte. A szél űzte felhők között néha áttört a leáldozó nap rőt fénye, s úgy tűnt, hogy a szemközti szárazföld sötét, szaggatott vonulatánál fény lobban fel. Avesztosz tudta, hogy csak a hullámok háta villan meg az előbukó naptól. Ősz haja lobogott, s a vihar tán az ő lelkét is felkavarta, mert mélyen ülő sötét szemében a reménytelenség és tehetetlenség tompa fényei a vad elszántság villanásaival váltakoztak. Elindult, mint mindennap, már csaknem negyven esztendeje — a jeles ünnepeket kivéve —, hogy a sötétség beálltával a közeli sziklafokról kémlelje, jön-e jeladás a túlsó partról. A szirtet, amelyen ült, esztendők alatt simára koptatta. Saruba bújtatott lába harmatos lett, mikor a vízcseppeket feléje terelte a nyugati szél. Ű, Zephürosz, ó, nyugati szél! Megborzongott, talán a nedvességtől, talán az emlékektől, melyek szélfúvásos, esős éjszakákon máig is kísértették, megkínozták. Fiatal, férfiszámba még alig vehető fiú volt, mikor apja, Kolnata kőfaragómester, aki szerette volna, ha legalább kisebbik fia átveszi majd az ő műhelyét, magával vitte mindannyiszor, mikor a kőlerakat tulajdonosához indult, hogy munkájához megfelelő anyagot válogasson vagy rendeljen. Az ő házuk a városban volt, az udvarban nem lehetett sok követ tárolni. Ilyen utak alkalmával apja mindig felhívta figyelmét az ókori Athén ott maradt remek alkotásaira. — Nézd — mutatott egy ízben egy vaskos oszlop felé —, a Szelek Tornya. Penteli- koni márványból készült. Nézte engedelmesen a nyolcszögletű oszlopot, a napórákat, a szeleket megszemélyesítő nyolc férfialakot. Négy már javakorabeli férfiút ábrázolt szakállasan, négy pedig hozzá hasonló korú ifjút, akik kö<zül az pgyiken hirtelen megakadt a szeme. Oly könnyedén látszott lebegni, mintha a következő pillanatban máris tovaszállna az oszlopról. — Az ott, apa, melyik szél? — A keleti, az a virágfakasztó ... — Nem arra gondolok — szakította félbe apját türelmetlenül. — Az a felemelt karú, az melyik? — Az a termékenyítő esőt hozó Zephürosz — magyarázta készségesen apja. A nyugati szél. Pillantása csodálattal tapadt a márványifjúra, akinek izomzata szinte lányosán finom volt, testtartásában utánozhatatlan előkelőség. Zephürosz! Észreveszi-e vajon az életben, s így fordul-e a sorsa, ha apjával akkor nem áll meg, s bámészkodja körül a Szelek Tornyát? A márványifjú megmagyarázhatatlanul vonzotta. Gyakran tért vissza hozzá, hogy már a bűntudattal határos gyönyörűséggel legeltesse rajta a szemét. Egy napon aztán megtörtént a jóvátehetetlen. Zephürosz leszállt az oszlopról, és átlépte küszöbüket. Egy középkorú, komoly tekintetű, barázdált arcú férfit kísért, akinek megjelenése, szavai méltóságot sugároztak, amely mintha némi gőgtől sem lett volna mentes. Apja udvarias meghajlással sietett eléjük. Ordódy Katalin
