Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - FIGYELŐ - Szuchy M. Emil: A szintézis útján

ben) belülről ábrázoló és emiatt a jelleme­ket is érzékletesen kibontó rendezői kon­cepció jól támogatja Konrád Józsefet ab­ban a szándékában, hogy a társadalom „megoldatlan” gondjairól szólva a nagyobb összefüggésekhez is eljusson. Rendezése végig következetes. Tudatosan a maiságot hangsúlyozza, ahol a teatralitás mint alko­tó elem kerül az előtérbe, Kopócs Tibor minden igényt kielégítő díszletében és jel­mezeiben, ahol a szövegéhez a cselekmény hangvétele is igazodik, s így az erkölcsi célzatú példázatos utalásai sajátos hang­súlyt kaphatnak. Mindennapos a történet, mégis rendkívüli. Odafigyelésre, cselekvő visszajelzésre ingerel, s így érdekes. Sőt időszerű, mert amellett, hogy régi múltunk jelen változatát látjuk, és a játék egy „konkrét” közösség jellegzetes alakjait ■szerepelteti, a két ellentétnek egy maga­sabb egységbe való beillesztésével tárgyi- lagosabb keresztmetszetét adhatja az elő­adásnak. Jól ütemezett jelenetek peregnek. A tí­pusok mintegy önmagukban élnek. A rendezői koncepció és az egyéni színészi jelrendszerek, ebben a színes kavargásban szinte egybeolvadnak. A klasszikus össz­hang és a kreatív jelenlét egymásba fonja az új meg a régi formákat: a nézés-fogal- mát és a pontosan elénk tárt romantika- rajzot. Lekerekített jellemek és a mával is azonosítható drámai vagy groteszk állapo­tok az igazságnak, a valósnak néven ne­vezhető helyzetét körvonalazzák. Mert nem mindegy, milyen minőségű emberek befo­lyásolják társadalmi életünk területeit. Etikai és esztétikai vonatkozások is létez­nek és ezt a most bemutatott Petőfi-Simon- Konrád mértéktartó gúnyrajzában, kellő megokolással szinte valamennyi szereplő is tudomásul vette. így modern adaptációt láttunk, ahol kellő hangsúlyt kaptak a drámairodalmi értékek, mert a jól ismert Petőfi-meseszövést Simon István nem csu­pán ürügynek, hanem Konrád Józseffel együtt saját mondanivalójuk igazolására is fölhasználták és szándékukat maradék­talanul meg is valósították. A koreográfia fokozása kitűnő. Somlai István (m. v.) a commedia dell’arte eljá­rást alkalmazva remek cselekményvázla­tot konstruált. Rónai Pál zenéje ritmusva­riánsokban is igényes megoldásokat köve­tel: az összefüggések rendjétől meghatá­rozott, a szerepkörök jellegét tükröző je­lenetek színpadi mozgását kihasználva fel­vonultatja a legkülönbözőbb műfaji ele­meket a pantomimtói a dalbetétig, a szatí­rától a groteszkig. A helybéli lágyszívű kántort Boráros Im­re alakítja. Tragikomikus alakja szánalom­ra méltó: szöveg mögötti lelkiállapotát gesztusban-mozgásban egyaránt mutatja. Emberábrázolása példamutató. Varsányi Mari felszabadultan játszik. Csapongó han­gulatait szemérmetes Erzsók szerepében artisztikusan valósítja meg. Énekszámai a story-ból nőnek ki, s így közvetlenül hatnak. Szentpétery Ari (Márta) és Ferenczy Anni (Kisbiróné) tevékeny jelenléte hasz­nosan eleveníti a fegyelmezett csoportje­leneteket. Rögtönzésnek ható ötleteik szer­ves részét képezik a rendezői koncepció­nak. Bugár Gáspár (Siket Dani mint ké­ményseprő) és Rozsár József (Rezes Pén­tek mint útkaparó] alakja élményszámba menő teljesítmény. Játékukba több helyi jellegű paródia is belefért volna. Kiegyensúlyozott színészi alakítást lát­tunk Simon Kázmér m. v. (Harangláb) és Pőthe István (kisbíró) jeleneteiben. A rea­lista színjátszás expresszívebb hangulatait idézik. Jellemteremtésük hiteles, s így szó­rakoztató. Szólni kell Fazekas Imre (Ba- garja uram) szuggesztív alakításáról és Ropog József kisebb szerepéről, aki, ha nem esik a szélsőségek csapdájába, pom­pásan érzékelteti az önkéntes rendőr, Gon- bócz Mihály tragikomikumát. Somogyi Anikót sajnos túl korán „dob­ták a mély vízbe”. Szakmai tévedés és ügyetlen melléfogás volt kezdő színinöven- dékre bízni vitéz Csepű Palkó szerepét. No, de eső után .. . Inkább azon gondolkozzék el a színház, hogyan tudná „felerősíteni” Somogyi Anikó magánjeleneteit: színpadi dikcióját és közölnivalójának hangsúlyát az igényes Petőfi-szövegek tolmácsolására. Reméljük, hogy az őszi időszakra szöveg­mondó és típusteremtő készsége elmélyül és elismeréssel nyilatkozhatunk majd ró­la is. Holocsy István, a széles tenyerű Feje- nagy szerepében erőszakos, duhaj, primi­tíven ravasz, érzéki és érzelmes ember: kitűnő jellemszínész. Robusztus alakjának külön jelentősége van: uralja a színpadot — önkényeskedik környezetén. Kiskirály a maga beosztásában. A látszat és az él­vezetek embere. Az érdekli, hogyan is telik magán- és hivatalbeli élete, s hogy lesz e kettőből eredményes, kérdésre is érde­mes siker. Bár a színdarab nem nélkülözi a szati­

Next

/
Thumbnails
Contents