Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - FIGYELŐ - Zolczer János: Dudás Károly: Jártatás

rikus vonatkozásokat sem, jóval több egy szokvány-vígjátéknál. Mert bármennyire égetők a gazdasági gondok, a színház számára az etikai kérdések az elsődlegesek! S e téren minden a dramaturgiától függ.

Jó iramú, az itt nagyon fontos figurarajzokban pontos előadást láttunk. Egyszóval a MATESZ idei játékrendjében kiemelkedő helyet foglal el a Széles tenyerű Fejenagy és a többi tisztességesek című zenés komédia.

Szuchy M. Emil

Dudás Károly: Jártatás

Dudás Károly — foglalkozását tekintve újságíró, a Képes Ifjúság munkatársa — a fiatal vajdasági írónemzedék legszókimondóbb képviselői közé tartozik. Jártatás című könyve érdekfeszítő, számunkra is élményt nyújtó, hozzánk is szóló izgalmas olvasmány. És már most, írásom elején megkockáztatom a cseppet sem lekicsinylő, sokkal inkább tény jellegű megállapítást: ennek a könyvnek csak a Duna-tájon lehet igazán befogadó közönsége; ezt a könyvet csak az itt élők fogják igazán megérteni, magukénak érezni, mert csak nekik adatott meg a kulcs a titok nyitjához.

Dudás Károly első könyve 1977-ben jelent meg Szakadó címmel. Az alcíme szerint „riportkönyv”, mottója pedig Pilinszky János két sora: „Esztendők múlnak, s a remény — / mint szalma közt kidöntött pléhedény.” Emberközpontú, embert, véreit féltő, óvó, szerető s reményre intő riportok sorakoznak benne; egy éles szemű, jó megfigyelőképességű, a problémák taglalásától sem visszariadó fiatal újságírót sejtetnek a sorok. Lát és láttat, általánosítható tapasztalatokat szűr le.

A Jártatás című új kötet három részre tagolódik. Az első és az utolsó novella:

filmnovella-állatkertnovella, a középső pedig riportokat, jegyzeteket, karcolatokat tartalmaz. S minden műfaj egyaránt erőssége Dudás Károlynak. Pontosabban: Dudás bármelyik műfajt is választja, egyforma igénnyel veti papírra mondatait, mondandója mindig egy-egy ember szemszögéből tágul, szélesedik, mint egy jó gyújtópontú látcső, kamera. Előbb felvillan a közelkép, aztán szinte észrevétlenül, lassan tágul a lencse, hogy széles terepet, időben és térben nagy távolságokat vegyen filmre. Furcsa, különös, magányos, sokszor nagyon is magányos emberek állnak a szélben, viharban és csak ritkán napsütésben, nem egyszer utolsó mohikánok, akiknek sorsát, lelke mélyét fogja vallatóra, teszi láthatóvá az író.

Itt van például a Maradék című riport. Dudás ellátogat az Újvidékhez közel eső Maradék nevű faluba. Fele-fele arányban élnek itt szerbek, magyarok, kétezerháromszáz ember. S a magyar tagozatú iskolába csak kilenc gyerek jár, azok is harmadik, negyedik osztályba, mert már két éve nem volt jelentkező az elsőbe. Vagyis egy bizonyos Berger Mihály magyar osztályba íratta volna Edit nevű lányát, csak hát ő volt az egyetlen, s egy gyerek miatt nem nyitnak külön osztályt. S Berger Mihály így fogalmaz: „Mi van ezzel a néppel, nem tudom. Félnek a jövőtől, félnek mindentől, hogy a gyerekük majd nem tud boldogulni.”

Hát ilyen ez a könyv.

Az író, az ember gondokkal küzd és gondjait nem tudja palástolni, leplezni. Féltő, óvó, szerető ez a gond. Nem érti, miért dőlnek ki gyors egymásutánban a fák. Fákat mondok, pedig emberekről van szó: talajt, gyökerüket vesztett emberekről, akik percek vagy vajúdó évek alatt adják fel — és el — múltjukat, őseiket, hagyományaikat, pedig jószerével az mondható, nem kényszeríti erre őket semmi. Néha ugyan akad taszító, fojtogató körülmény, de hát azért (lenne) ember az ember, hogy hadakozzék, küzdjön, kibírjon mindent.

Gondban vagyok, mert ahogy újra meg újra lapozgatom, olvasgatom az írásokat, sok-sok bekezdést, egész fejezeteket, egész részeket szeretnék idemásolni, gondolatokat asszociálni hozzájuk, de tudom, ez lehetetlen. Szólni kéne még a kötet egyik legerősebb darabjáról, az állatkert-novellá- ról, amelyben két idegen kér bebocsájtást a szünnapot tartó állatkertbe s beszélgetés