Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - NAPLÓ - Cselényi László: RADAR II.
ható magyarul, s csak remélhetjük, hogy ezeket a jövőben szaporábban követik majd a továbbiak, talán épp a fent említett vitézekről, no meg a Geszer bátortól szóló hősénekek. Már csak azért is, mert ehhez a, valljuk be, korántsem köny- nyű műfordítói munkához immár olyan kitűnő műfordító és orientalista-finnugrista gárda áll a magyar könyvkiadás rendelkezésére, mint az említettek. Tudnunk kell persze, hogy a belső-ázsiai hősénekek általában totó tízezer soros „költemények”, így a modern fordítások csak részleteikben közlik a rendszerint elnyúló, hosszú epizódokat újra meg újra el- ismétlő (hiszen szájhagyomány útján terjedő) eposzokat. A Manasz-nak is csak a legszebb epizódjait közli e magyarítás, így a hős gyerekkoráról, születéséről, hadairól és haláláról szóló énekeket. S ezek, hála a kitűnő fordításnak, mint cseppben a tenger, híven tükrözik az egészet. Legalábbis reméljük, hogy így igaz, hisz összevetni aligha tudjuk az eredetivel, biztosíték csupán a fordítók igényes munkája, ami aligha lehetett egyszerű, hiszen A Manasz szépsége, értéke épp abban rejlik, hogy csodálatosan sokszínű, ékes és változatos, drága keleti szőnyeggé szövi biztos kézzel külöm-külön bizarrnak ható elemekből a kirgiz nép hol véres, keserves, kegyetlen és kegyetlenkedő, hol szépségesen vigasságos múltját, csalásait és megcsalattatásait, könnyeit és tréfáit. Erőssége ezért nem meséjének fordulatosságában van, — hasonlókat minden eposzban találunk —, hanem a részletek, leírások megjelenítő erejében”. SZKITIATÓL INDIÁIG „A mű az ókortörténet egyik fontos területével, az indoiráni népek eredetének, »őshazájának« a kérdésével foglalkozik. A szakirodalomban régóta vitatott kérdést a szerzők Bongard-Levin és Grantovszkíj — újszerű módon: az Indoiráni epikus hagyományból kiindulva vizsgálják — olvashatjuk a fülszövegben. — E fő kérdés mellett számos hipotézist kínálnak a finnugor és szibériai népek őstörténetének, mitológiájának jobb megértéséhez. Különös érdeklődésre tarthat számot ez a könyv már csak azért is, mert az indoiráni és finnugor népek kapcsolatának minden eddiginél sokoldalúbb és átfogóbb képét rajzolja fel, részletesen elemezve a kölcsönösen átadott-átvett képzetek, hiedelmek, szokások egész sorát”. íme, a László Gyula professzor által megjósolt eurázsiai őshaza még tovább bővül. Itt már nemcsak törökökkel meg mongolokkal, egyenesen az indoirániakkal kerülünk közvetlen kapcsolatba. Váratlan dimenziót ad ez a magyar őstörténet (s talán ősköltészet) kutatásnak, s ha László Gyula hipotézisét elfogultsággal vádolhatták, a két szovjet szerző semmiképpen sem gyanúsítható ezzel, se pro, se kontra, hiszen nacionálisan még csak az indoirániak- hoz sem tartoznak. Mi hát a céljuk? Hogyan jutottak valóban „forradalminak” minősíthető hipotéziseikhez? Abból indulnak ki mindenekelőtt, hogy „Az óind eposzokban, szent legendák gyönyörködtető történeteiben érdekes, de meglehetősen különös és megmagyarázhatatlan tudósításokat olvashatunk”. A mozdulatlan Sarkcsillag, a hathónapos éjszaka és a félesztendeig tartó nappal jelenségei mindenesetre „jellemzőek az arktikus területekre, de teljesen szokatlanok Dél- Azsia vidékein” — mondják a szerzők. Hogyan jutottak oda? Az első kérdés (hol volt az árják őshazája?) mindmáig megválaszolhatatlan. Egy bizonyos: semmiképpen sem a sarkvidéken vagy az ezzel szomszédos területeken. A legvalószínűbbnek (egyelőre legalábbis) a közép-ázsiai őshaza látszik. A következő tájékozódási pont: a szkí- ták. A szkíták nyelve az indoiráni nyelvcsaládba tartozik, s van olyan föltevés is, hogy a szkíták és az indusok elbeszélései hasonló eredetűek. Továbbá az is közismert, hogy „az ind és az iráni epika központi magva közös alapra megy vissza s az indoiráni közösség időszakának énekesei már tudtak a nagy északi hegyekről, amelyeket földi halandó nem érhetett el”. Az a kérdés, honnan tudtak róluk? A szkíták eposza és az antik irodalom című fejezetben arról olvashatunk, hogy „az antik forrásoknak a Szkítián túli, távoli északi területekről szóló leírásai a szkíta hagyományra vezethetők vissza, egy olyan tradícióra, amely közös árja kultúrkör részét képezte.” Egy további kérdéscsoport: „A finnugor nyelvcsaládban számos indoiráni kölcsön- szót mutattak ki és fordítva. Ez csakis a két nyelvcsalád sok évszázados kapcsolatának az eredménye lehet” — állítják a szerzők. Ezek után már kevésbé kockázatos megválaszolni a kérdést, hogy hogyan jutottak 650
