Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Hagyományunk: a Sarló

hogy a magyar kisebbség népi rétegeinek védelmét és helyzetének javítását sürgették a köztársaság keretében. A status quönak ez a kezdettől fogva létező tisztelete az alapja későbbi programúknak, a dunai népek konföderációjáról hirdetett elméletüknek is.

Találóan írja Viliam Plevza, hogy: „A Sarló megalakulása a többségében dolgozó rétegekből származó magyar kisebbségi értelmiségnek nemcsak a nemzetiségileg elnyomott magyar népi tömegek iránti odaadását jelezte, de a kisebbség életének felemelése érdekében kijelölte az értelmiség működésének határozott irányát is.” S abban is igaza van, amikor megállapítja, hogy „a Sarló tagjainak kapcsolata a magyar kisebbségi burzsoá politikai körök fórumaival — egészen 1931 őszéig, a szakításig — befolyásolta a Sarló munkáját”. Illúziónak bizonyult ugyanis az, hogy a sarlósok ezen pártok tagságát megnyerjék programjuknak. Javukra írandó azonban, hogy a konkrét társadalmi helyzet elemzése, valamint a heves ideológiai viták megkímélték a szervezetet a burzsoá pártok nacionalista programja elfogadásától, s „megértették — ahogy Viliam Plevza írja — a szociális és társadalmi elnyomást megvalósító burzsoá demokrata rendszer, a cseh finánctőke uralma osztálykorlátait.”

Az eszmei tisztánlátás kérdésében jó leckét jelentett a Sarló koszorú-botránya is. „A Sarló — írja Balogh Edgár — a dunai népek színeivel és vörös szalaggal díszített koszorút akart elhelyezni a pesti Petőfi-szobron, s amikor ezt a rendőrség megakadályozta, a küldöttség Táncsics sírján tette le a koszorút.” Az 1930. március 15-i akció „a kisebbségi elnyomást és reváns-irredentizmust feloldó történelmi üzenetnek” indult. „Az Oj MÁRCIUSÉRT — A POZSONYI SARLÖ” hirdette a koszorú szalagjának a felirata. S az emlékező Balogh Edgár szavaiból azt is megtudjuk, hogy az 1848-as évforduló csak ürügy volt arra, hogy a szlovenszkói magyar fiatalok a továbblépés lehetőségeit keressék: „... lassan, vajúdó, idealista maradványokkal küszködő felfogásunk itt már a polgári demokratikus forradalom továbbvitelének szükségességét feszegette új, szocialista alapon, ellentétben a forradalom megrekedésekor kialakult polgári demokrata tőkésállammal.” Az igazi megoldástól ugyan még most is távol voltak, de a történelmi vonatkozások keresésében már jelentősen közeledtek a lenini eszmék felé. A koszorúbotrány budapesti parlamenti visszhangja, ahol Szcitovszky Béla belügyminiszter „nemzetárulással” és a csehszlovák propaganda kiszolgálásával vádolta meg a sarlósokat, illetve a? esemény hazai fogadtatása, az a „védelem”, melyet Iván Dérer szociáldemokrata iskolaügyi miniszter biztosított, aki forró kézszorítását küldte a megtámadott sarlósoknak [A Reggel című kormánylap pedig a masaryki demokrácia névjegyeként üdvözölte az akciót) — egyaránt állásfoglalásra kényszerítette a Sarlósokat. Az állásfoglalás, a „két- frontos visszavágás” már azért is indokolt volt, mert ezekben a hónapokban az „aktivista politika” támogatásának gyanújától sem voltak mentesek a sarlósok. Időközben A Nap hasábjain sor került az emigránsok és újarcú magyarok csatározására is. Balogh Edgár írásában, melyet a lap 1930. április 6-i számában közölt, a sarlósok leszögezik: nemcsak a nemzedéki kapcsolat kialakulása hií.nyzik az emigránsok és a diákság között, hanem a szellemi örökség is eleve másként determinálja harcukat. „Az új nemzedék felejthetetlen szellemi örökséget vett át Ady Endre nemzedékétől, és az örökölt eszméket nemcsak hogy nem tagadja meg, de újszerűen tovább is fejleszti.” A cikk további részében választ kapunk az ellentét lényegére is: „Ez az új nemzedék már a csehszlovák köztársaság viszonyain keresztül jutott el a szocializmushoz, s egyszerűen nem érti meg már azokat a magyar szellemi harcosokat, akik nem élnek Magyarországon, s mégsem látnak túl Magyarország szűkre szabott, trianoni határain. Az emigráció Magyarország uralkodó osztálya ellen harcol. A kisebbségi magyar új nemzedék a haladó cseh, szlovák, német, ukrán, zsidó, román, szerb, horvát és szlovén új nemzedékkel együtt Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia keretei között akarja felvenni a harcot minden nemzetiségi és szociális reakció ellen.” Ez hát számukra a fix pont, a „Magyarországon kívül is van élet” felismerése, mely teljesen más, mint apáiké volt, s amelyet az új történelmi helyzet determinált. A „történelmileg esedékes szláv—magyar kiegyezést” szeretnék létrehozni anélkül, hogy a kormány csatlósaivá válnának, vagy feladnák a kisebbségi létért vívott harc igaznak tartott érdekeit. A reakció — minden reakció — elleni küzdelmükben ekkor már úgy érzik, hogy „nemzeti életakaratuk” a szocializmus egyetemes emberi társadalomszemléletére épül.

Leszámolásuk az áloktóbrizmussal és a kisajátító csehszlovák kormánymanőverekkel