Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - LÁTÓHATÁR - Dénes Imre: Perui mítoszok és legendák
Dénes Imre PERUI MÍTOSZOK ÉS LEGENDÁK Hazánkban, a Szovjetunióban, Magyarországon — és az utóbbi időben egyre több országban — tudományos módszerekkel kutatják a nemzeti és az egyetemes folklórhagyományokat, külön kutatócsoportok foglalkoznak az egyes elméleti és gyakorlati kérdésekkel. Egyre bővülő ismereteink lehetővé teszik, hogy a folklór szervesen beépülhessen a nemzeti irodalmakba, művészeteikbe is. Az európai folklór Jó kezekben van. Különösen érvényes ez a megállapítás a szocialista országokra, ahol a hagyományok ápolását az állami támogatással végzett rendszeres kutatómunka is segíti. A népművészet és a népköltészet felkarolása, terjesztése a népművelő munka egyik fontos területét képezi. Sokkal bonyolultabb a helyzet Latin-Amerika egyes országaiban, ahol a népi hagyományok sokrétűsége, az indián és az európai folklór keveredése, továbbá a hazai és az idegen kultúra egymásra hatásából kinövő új folklór szinte áttekinthetetlenné teszi a helyzetet. Ezenfelül gyakoriak a szomszédos kultúrák közti átfedések is. Rendszeres kutatómunka viszont csak az utóbbi évtizedekben kezdődött ezekben az országokban, s többnyire még csak területi Jelleggel bír. Peruban még aránylag időben tudatosították az ország vezetői, hogy a népi kultúra történetét nem >az irodalmi alkotásokból kell kihámozni, hanem vissza kell térni a népi — a „magas" kultúra által már-már elfelejtett — hagyományokhoz. Megalakult a Perui Művelődésügyi Minisztérium Folklór- és Népművészeti Osztálya, s első feladatának tekintette felkérni az ország tanítóit és diákjait, hogy gyűjtsék a falvakban a népköltészeti és népművészieti alkotásokat. Az így begyűjtött népköltészeti munkákból — mítoszokból, legendákból és mesékből — állított össze egy kötetnyit Jósé María Arguedas és Francisco Izqulierdo Ríos. A lejegyzett anyag mindeddig csak szájhagyomány formájában élt. A kötetben közreadott anyag tudományos, irodalmi és pedagógiai értéke szinte felbecsülhetetlen: feldolgozást nyertek benne a perui tengerpart (La Costa), a hegyvidék (La Sierra) és az ún. erdőség (La Selva) lakossága körében élő mítoszok, legendák és mesék. Némelyikük még a spanyol hódítást megelőző történelmi időszakból, némelyikük pedig későbbi korokból származnak, s többnyire a föld (a hegyek, sziklák, dombok, völgyek, a tengerpart, az egyes helységek) és a víz (a lagúnák, folyók, patakok) eredetéről, a rajtuk és bennük élő csodalényekről, állatokról, madarakról és halakról mesélnek. És — elsősorban — a perui lakosságról, az egyszerű emberről, aki hitt és hisz ezekben a maga alkotta mítoszokban, legendákban és mesékben, akinek az élete kötődik e földhöz és e vizekhez, aki körülvette magát e hiedelmekkel, hogy sorsát elviselhetőbbé tegye. Történelmi és kultúrtörténeti „érdekesség” az a tény, hogy Peru őslakossága nem pusztult el, illetve nem szigetelődéit el a spanyol hódítást követően. Sőt, az utóbbi időben kimutatták, hogy az indián kultúra szerepét mindeddig nem értékelték kellőképpen a kultúrtörténészek, akik többnyire inkább a „magas” elemekre és folyamatokra összpontosították figyelmüket. Pedig az európai, pontosabban a spanyol kultúra erős hatása inkább csak a tengerparti részeken és a nagyobb városokban nyilvánult meg jelentősebb mértékben, míg az ország belseje lényegében megőrizte eredeti jellegét. A két kultúra érintkezési felületein viszont annál inkább érezhető a spanyol elemek hatása az indián őslakosság gondolatvilágára.
