Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - LÁTÓHATÁR - Dénes Imre: Perui mítoszok és legendák
Peruban a mai napig is megkülönböztethető a mítoszok, legendák és mesék hármas jellege: a tengerpart, a hegyvidék és az erdőség megnevezések földrajzi, de kulturális határokat is jelölnek. A tengerparti vidék (La Costa) viseli magán — s ez természetes is — a spanyol kultúra és a katolikus vallás hatásának legszembetűnőbb nyomait. Az indián eredetű lakosság itt került legelőször, majd leggyakrabban kapcsolatba a spanyol hódítókkal. Itt terjedt el leghamarabb a „castellano”, a spanyol nyelv használata is. A lakosság „tanulékonysága” azonban korábbi eseményekből származtatható: a tengerparti részeket a kecsua indiánok szállták meg jóval a spanyol hódítás előtt, s kultúrájukat rákényszerítették az őslakosságra. Mindezek ellenére még ma is fellelhetők az ősi hagyományok nyomai e vidék népköltészeti alkotásaiban is. A hegyi településeken (La Sierra) elszigetelten élő lakosságra csak közvetve, s megkésve hatott az európai hódítók nyelve, kultúrája, vallása. E közvetett hatás sokszor a vallási formák, illetve a népi hagyományok fura keveredésében nyilvánul meg. Az idegen elemek valahogy úgy épülnek be a népköltészetbe, mint a műfordítások a nemzeti irodalmakba: eredeti jellegük gyakran erősen módosul, vagy egészen el is mosódhat. A hazai és az idegen elemek találkozásából néha a kettő ötvözete marad fenn, míg az eredeti elemek visszaszorulnak. Az erdőség (La Selva) ellenállt az inka és a kecsua hódításoknak. A spanyol hódítók sem tudtak „befejezett munkát” végezni az ország belsejében, ahol a szétszórtan élő, kis indián közösségek ellenállását még korszerű fegyvereikkel sem tudták megtörni egészen. Ez a vidék igen gazdag a népi gondolkodás eredetiségét tükröző népköltészeti alkotásokban. Az innen származó mesék és legendák központi alakjai a varázslók és a boszorkányok (kísértetek), de helyet kapnak bennük a tavak, a folyók, a fák, az állatvilág — és természetesen az ember is a maga ősi és jelenkori képzelet világával. Az utóbbi időben ide telepedő lakosság java része (kecsua) indián, illetve mesztic eredetű, s többnyire különálló közösségeket képez, új elemekkel gazdagítva-tarkítva e vidék népköltészetét. A spanyol hódítók által behozatt-közvetített elemekhez különböző módon viszonyult a hazai lakosság. Egyes elemekkel szemben kisebb ellenállást tanúsított, míg másokat visszautasított, vagy szinte a felismerhetetlenségig megváltoztatott. Az indiánok például nagyon hamar megkedvelték a lovat és a szarvasmarhát. A bika különösen nagy tekintélynek örvendett az indiánok — főleg pedig az inkák — között. Amilyen gyorsan háziállattá vált a ló és a szarvasmarha Peruban, ugyanolyan gyorsan — és a jelenség teljességében — épült be a bika-motívum a perui népköltészetbe. Sem a ló, sem a gabona, sem más állat vagy termék nem mozgatta meg annyira az indiánok képzeletét, mint a bika, amely szinte kiapadhatatlan forrásává vált a népköltészetnek: fellelhetjük a mítoszokban, legendákban, babonákban, énekekben, mesékben és a népművészeti alkotásokban egyaránt. Sok esetben az ősi Amaru fogalomkört helyettesíti: az ősi kígyót (kígyó alakú szörnyet) a bika váltotta fel, főleg az Andok vidékén, megváltoztatva ezzel az ősi mítoszok és legendák jellegét. Gyönyörű teste csodálatot ébresztett — szemben az Amaru félelmetességével. Vadsága, féktelensége viszont új elemeket vitt a régi hiedelmekbe. Egészen eredeti funkciója a különböző lelőhelyek „jelzése”: a fehér bika az ezüst, a vörös a réz és az arany, a fekete bika pedig a kőszén lelőhelyeinek a hírnöke. Az indián képzelet így új forrással gazdagodott. E motívum alkalmazásának szép példái a válogatásunkban szereplő A három bika és Az elvarázsolt bika című legendák. A katolikus vallás elemei közül leginkább a kereszt és a harang hatott az indiánokra, de a Megváltó (a Keresztrefeszített), a Szűz és az egyes szentek is gyakran előfordulnak a helységek keletkezésének, ill. a föld, a víz, a levegő benépesítésének magyarázatára. Válogatásunkban A chacosi feszület, a Bagazáni Krisztus és az Achiqueé példázzák a vallásos elemek hatását a spanyol hódítás utáni perui népköltészet alakulására. A HÁROM BIKA Santa Rosa jobb oldali lejtőinek közelében van egy jókora domb, ami földcsuszamlással keletkezett. Ha az ember fölmegy a domb tetejére és onnan körülnéz, ilyen látvány fogadja: jobb kéz felől az Andok örök hóval borított hegylánca húzódik, az égbe nyúló, fenséges Huagruncho csúccsal. Szemközt a San Juan de Pariro és a Chincha
