Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - LÁTÓHATÁR - Vladimír Kolár: Nyaralás (elbeszélés]

Anyu is alig jut szóhoz.

— Idegenben, távol az otthontól. . . Valakit hívnunk kell. Orvost.

Szaladok a szomszédhoz, aki reggel magával vitte nagyit a tengerhez. Kórházban dolgozik, a nagyi volt náluk néhányszor orvosságért. Nem sok újat tud mondani. Nélküle is tudjuk, hogy a nagyinak vége, hogy itt már nem lehet segíteni.

— Bejelentik?

Apu nem érti a kérdést, legalábbis úgy néz a szomszédra.

— Ha lenne olyan szíves ... tudja . ..

— Én az önök helyében... nem jelenteném be. Ebből csak kellemetlenségeik lennének.

— Hát akkor mitévők legyünk? /

— Nehéz ilyenkor tanácsot adni, de hát el tudja képzelni azt a sok problémát, ami ezzel jár? A sok lótást-futást? Ólomkoporsó, repülőjegy, engedély meg miegymás... Higgye el, szinte őrültség ... Én igazán tudom ...

Anyu a székre rogyott. Mintha egy kicsit megcsúnyult volna. Mint egy formátlan csontkollekció. A fejét fogja és bőgicsél.

— Űristen, mitévők legyünk?

A szomszéd sem látszott valami nyugodtnak. Arca gyűrött volt, ráncok barázdálták.

— Csupán egyet tanácsolhatok — mondta. — Mindenekelőtt igyanak egy jó erős kávét. A feleségének meg a gyereknek adok nyugtató porokat. És ne gondoljanak rá . .. Csomagoljanak és indulás haza! Azonnal, amíg nem fészkeli be magát egészen a tudatukba! S ravatalozni majd csak otthon. Mást nem ajánlhatok.

— S mi lesz a nagyival?

Apa olyan keserves képet vágott, mintha kést mártott volna belé az az orvos.

— Olyannak látszik majd, mintha aludna. Éjjel érnek a határra, senki sem fogja kicibálni a kocsiból. Otthon majd bejelentik a halálesetet. A fő az, hogy óvatosan vezessen, s ha fáradt, igyon kávét. Őrizze meg a nyugalmát és időnként pihenjen a friss levegőn.

Már idelátszanak a vám fényei. Megint furcsa, kellemetlen érzésem van. A nagyinak csak a feje látszik ki, a szemére szemüveget tettünk.

— Az útlevelet, kérem az útleveleket!

Apu már jobban játssza a nyugodtat. Egy kicsit engem is észhez térített a coca-cola.

A vámtiszt fáradtnak látszik, minden olyan üres, kihalt, miattunk kellett kijönnie a vámhivatalból. i

— Legyenek üdvözölve! Szabadságról? Szép idejük volt, ugye? Kérem, szálljon ki. ..! Rendben van, a fiú be van írva. Ez a harmadik útlevél kié?

— A nagyié. Tudja, éppen most szundított el.

— Hisz éjszaka van, igaz? No jó, köszönöm. Még jön a kolléga. A viszontlátásra!

A kolléga a pénzünk felől érdeklődik. Szerinte is keveset költöttünk, s figyelmeztet, hogy a megmaradt pénzt ne felejtsük el beváltani a bankban. Aztán azt tudakolja, van-e tiltott holmink, mit hoztunk, persze konyakot meg zacskóslevest. Jó, akkor mehetünk is. A sorompó felemelkedett.

Még mentünk néhány kilométert, aztán apu kidőlt. Félreállt az út szélére, kiszállt, és végignyúlt az árokparton. Hiába vigasztaljuk, nyugtatgatjuk. Anyu a fejét simogatja, csupa maszat az arca a szétkent könnyektől. Én is belefúrom a fejem a fűbe, és időnként alig bírok lélegzetet venni.

Aztán feljött a nap, és sugarai beragyogták az utat meg az egész határt. A sötétségből kibontakozott az autónk. A hátsó ablaknál feltűnt a nagyi kedves arca. Kissé szomorkás. A szemüvege lecsúszott, élettelen tekintete ránk szegeződik.

A sírás fojtogat.

Vércse Miklós fordítása