Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - LÁTÓHATÁR - Vladimír Kolár: Nyaralás (elbeszélés]
nyelvvel a dombra. Pedig igazán elvihetnénk! Annyira örült a tengernek! Ugyan, azt mondja, neki elég, hogy innen fentről látja. Gyönyörű, olyan, mintha a tenyerén tartaná. Káprázatos ez az örökké változó színű, végtelen víztükör. ... Éppen ma kell ilyen tikkasztó hőségnek lenni! Még az a jó, hogy éjszaka megyünk, délután nehezebb elviselni. Biztosan vihar volt a tengernél. Ahogy délután elindultunk, még csak borult és fülledt meleg volt, levél se rezdült. Már közeledik a határ, mert egyre több a katona, az egyik éppen integet is, hogy vegyük fel. De hát négyen vagyunk, a nagyi dülöngél, imbolyog és sok helyet foglal... Apu kattintja az öngyújtóját, bár csak az előbb szívta el a cigarettát, s ezt anyu nem szereti. — Elég lehetne már belőle. Nem elég ez a fullasztó hőség? — Hagyj békén, tudom, mit csinálok! Reggel összezördültek a cigi miatt. Apu elég sokat hozott magával Prágából, húszat számítva egy napra. Mára azonban elfogyott. Ez nem szerepelt a költségvetésben, így hát anyu dühbe gurult, amikor apu indult, hogy vegyen magának két csomaggal. — Mennyit szövegeltél, hogy nem jövünk ki a pénzből. Cipeljük magunkkal a sok ménkű konzervet, te meg nyugodtan cigarettára pocsékolod a pénzt. — Azért csak akad valamicske tartalékunk, nem? Tehetek én róla, hogy ebben a tétlenségben annyit szívok? Ezzel nem számoltam. — A fő az, hogy a nagyi szemét naponta kiszúrod azzal a néhány krajcárral. Neki ki kell jönnie belőle! Ha még valami gyümölcsöt is talál venni, mindjárt betojsz. — Cigi nélkül már csak nem leszek! Meglátod, jut majd mindenre. Majd lemondok inkább valami másról. — S ezt higgyem is el, ml? Én a gyerekkel... mi örökké lemondunk valamiről. Neked meg mindig kell valami: egyszer tonic, máskor fagyi... Apu dühös, nem szereti az ilyesmit hallgatni. — Akkor majd megmondom a nagyinak, hogy jobban takarékoskodjon. A piacon nyugodtan alkudhatna is. — Meghiszem azt. Különben is, téged esz a fene a főtt ételekért! Csakis temiattad lótott-futott annyit a vesepecsenyéért. Neked, éppen neked nem ízlik a konzervkoszt! Anyunak felégett a háta, azért ilyen morcos ma. Őszibarackra sem adott pénzt, pedig olcsó volt. Nagyon viszkethet a háta. — Még ilyet! Ennyi pénzt kiadok, csak azért, hogy fölégessem a hátam! Bebújhatnék a sátorba is, de hát nem azért jöttem ide, hogy a nagyival vitatkozzam! Apa rágyújt. — Kérsz te is? Amerikai. Olcsóbb, mint nálunk. — Hagyj békén! Apu áthelyezi a napernyőt, mert a nap már magasra hágott, egyre kisebb az árnyék. — Az is valami, egy leégett hát? Van annál sokkal borzasztóbb is. Például a fogfájás, ha jól meg is dagad. Mehetsz vele orvoshoz? A fenét, kisanyám, azt nem bírnád megfizetni! — Hallgass ...! — Vagy valami balhé az autóval. El tudod te azt képzelni? — Biztosítva van, nem? — Még hogy biztosítás?! Karambolra, arra igen. De ha például szétesik a sebességszekrény vagy kinyiffan a fék? Miből fizetnénk ki, mit gondolsz? Anyu elképedve néz rá: — Az is megeshet, hogy haza sem jutunk? — Bizony, megeshet — mondta apu gondterhelt ábrázattal. — És most vesd össze a te gondjaidat az enyéimmel! Láthatod, hogy korántsem az a legfőbb gondom, mivel •csapjam agyon az időt a tengerparton, vagy, hogy jaj, fel ne égjen a hátam! Csoda, hogy egyáltalán tudok aludni éjjelente, ha úgy elgondolom, mi minden megeshet. Képzeld magad az én helyembe! Anyu megpróbálta, de a gondolattól is kirázta a hideg. — Most már nem csodálom, hogy annyit szívsz.
