Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - LÁTÓHATÁR - Ľuboš Jurík: A gyerekkocsi (elbeszélés)

hamar felüdíti és feloldja a szorongását. Csak azután tekintett körül. A kertvendéglöben diákok ültek a közeli internátusból, csendes nyugdíjasok és néhány munkaruhás férfi. Valaki halkan gitározott. Senki sem vett tudomást a számára annyira fontos győzelemről. Ez kissé elszomorította Jónást. Nem várt sokat, ám látta, hogy valamennyien közömbösek iránta. — Minek másztam meg ezt a dombot — gondolta —, mire volt jó ez az egész. Semmire! — Ivott néhány kortyot. — Senkit sem érdekel, senkinek sem fontos, egy csöppet sem. — Megitta a maradék sörét, a korsót az asztalra állította. Fölemelte a kezét, a pincér nem sokára hozta a második korsóval. Az égen sűrű fekete felhők gyülekeztek. Ogy látszott, hamarosan vihar lesz. Csakugyan. A nap váratlanul eltűnt, s a levegő még fülledtebb, nehezebb lett. Jonáš szinte érezte, hogy csúszkál az ujjai között; végigsimított az arcán, s csaknem ragacsosnak érezte a bőrét. Megdördült az ég. Az emberek felugráltak az asztaloktól és bemenekültek a vendéglő kőépületébe. A világos és élénk színek megszürkültek. Mennydörgött, majd villámlott is. Valaki odakiáltott Jónásnak, hogy bújjon el, mert megázik. De Jonáš meg sem mozdult. Csak ült a csupasz asztalnál, a forró, fülledt levegőben, mintha a viharhoz semmi köze sem lett volna. Mintha kívül állt volna minden történésen. Néhány súlyos esőcsepp koppant a földön, pici tölcséreket ütve a porban. Jonáš ült, s időnként kortyintott egyet söréből. A feloldódás még mindig késett. Csak amikor újra villámlott egyet s utána megeredt a zápor. Most már érezte az esőcseppeket, melyek szinte belemartak az arcába és egész testébe, lemosták róla a ragacsos verítéket, hogy hozzáférkőzhessen testéhez a levegő. Jonáš azonban csak ücsörgött tovább, semmi érdeklődést sem tanúsítva környezete iránt. Kis idő múlva egészen bőrig ázott. — Csakugyan úgy esik, mintha dézsából öntenék — dünnyögte. Ekkor egészen váratlanul lecsapott a villám valahol a közelben, és Jonáš összerezzent. Ami igaz, igaz: megijedt. Felállt. Állt egy darabig és gondolkodott, mit kéne tennie, de semmi sem jutott eszébe. Csupán az villant át az agyán, hogy ha nem csukta be a nyúlketrecet, megtörténhet, hogy elönti a nyulakat a víz. Odalépett a kocsihoz s kitolta az útra. Az úton kis patakokban ömlött az iszapos esővíz. Elindult az ütött-kopott ház felé és arra gondolt, hogy az életben még sok-sok hasonló nap vár rá. Csak ment, mit sem törődött vele, hogy meztelen hátán és mellén folyik a víz. Nadrágja a testéhez tapadt s a cipője megtelt vízzel. Ment és hallgatta a cipő locsogását. Kitartóan esett és az égbolton semmi jel sem mutatott arra, hogy hamarosan eláll.

Kövesdi János fordítása

Jánošík legendája, bronz, 1962