Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - LÁTÓHATÁR - Vladimír Kolár: Nyaralás (elbeszélés]
Vladimír Kolár NYARALÁS Apu nagy gondban van, hogy vajon a vámnál fogadnak-e éjszaka Is. Ekörül folyik a beszéd, ha éppen nem szitkozódik, hogy ebben a szuroksötétben semmit se látni. Már megivott három feketét, hogy a fáradtságtól ne reszkessen a keze, meg coca-colát is hörpintett rá, ami itt aránylag olcsó. Még a lábamnál is van négy literesüveggel. Jó meleg lötty lehet bennük, hisz így az éjszakai órákban is huszonöt fok meleg van. Anyu le sem veszi a szemét a sebességmérőről, rettentően fél, ha a mutató túlhaladja a százat. De hát most állítólag nem történhet baj, az utak szárazak, s óránként két kocsival ha találkozunk. — Mért fékezel? Anyu megijedt, ahogy a biztonsági öv megfeszült rajta, s kissé előredőlt. A vendéglő előtt, a járdán emberek ácsorogtak. — Úgysem értesz szót velük, hisz nem tudsz magyarul! Apu mégis megpróbálja. A legtöbbjüknek egy szavát sem érti, de a gesztusaikból ki tud venni valamicskét. Csak úgy ömlik belőlük a szó, de hát ki érti ezt a bikkfanyelvet? A némettel talán boldogulhatnánk. Végül az egyik magyar atyafi megértette, mi is érdekelheti aput. Hallom, amint valami „clo”-félét emleget és az órája mutatóját tekergeti. Aztán az egyik németül kezdett magyarázni, s ebből végre bizonyossá vált, hogy az átkelőhely éjjel sem szünetel. Apunak kő esett le a szívéről. Azt a hátralévő száz kilométert már könnyebben megteszi. Reggelre Pozsonyban leszünk, ott majd meghálunk, legfeljebb sátrat verünk valamelyik kempingben. A nagyit ez már nem érdekli. Az ablaknak dőlt, nyakig pokrócba van bugyolálva, szótlan, mint a sír, csupán akkor rázkódik, ha macskaköves úton haladunk. A nagyi és köztem egy hálózsák van meg egy nagy táska. Ruhanemű meg valami ennivaló van benne, nem volt rá idő, hogy elköltsük minden megtakarított pénzünket. Anyunak van valahol egy jegyzéke, ahol feltüntette, mi olcsóbb, mint otthon, vagy amit nálunk meg sem lehet kapni bármikor, de jóformán semmit sem hozunk. Apunak még mindig tömve a pénztárcája. Tizennégy nappal ezelőtt jártunk errefelé, csak akkor az ellenkező irányból jöttünk. A nagyi kezdetben sokszor zsörtölődött: — Igazán otthon is maradhattam volna. Csupa síkság mindenütt, legföljebb néhány erdőcske kerül az utunkba. Százszorta jobb lenne a hétvégi házunkban, ott nincs ez a hőség, s az a levegő ott...! Hogy is egyezhettem én bele! Aput a nevetés fojtogatja. — Majd meglátod, mamikám! Magyarországon két óra alatt áthajtok. S aztán... majd meglátod, milyen gyönyörű lesz. Tudod te egyáltalán, hogy milyen szép Jugoszlávia? Azok aztán a hegyek, az ottaniak! S az a levegő! A tenger! Az Adria...! — Minek nekem vénségemre a tenger? Csak nem gondolod, hogy fürdőruhában fogok ott parádézni?! Ijesztgetni a békés embereket a petyhüdt ráncaimmal! Anyu mindenáron el akarja hitetni nagyival, hogy biztosan élvezni fogja a tengert. Ügy ecseteli előtte, mintha má* gondja sem lenne ott, mint hogy egész nap a strandon sütkérezzen. Pedig saját fülemmel hallottam, hogyan tanakodtak apuval, mikor otthon a szabadság került szóba. Aput leginkább a benzin ára aggasztotta.
