Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - LÁTÓHATÁR - Rúfus, Milan: Források keresése

nem volna szabad moralizálnunk, sem a művészt valami ószövetségi próféta pózába állítanunk, esetleg elvárnunk, hogy ilyen pózban tetszelegjék, mintha szavait, verseit és gondolatait — az idézett ószövetségi párhuzam szellemébsn — egész nemzedékek erkölcsi korrektívumaiként kőtáblákba kellene vésnünk... Első verseid óta, de főleg utóbbi darabjaidból látható, hogy ezek a problémák téged sem hagytak hidegen, jóllehet nem vizsgálod őket egyoldalúan.

Az említett problémák közül napjaink szempontjából melyeket tartod a legjellemzőbbeknek, s melyek szerinted a legégetőbbek?

Az ember, tehát az alkotás legtöbb nagy, ősi kérdéséhez hasonlóan erre sem sikerült még maradéktalanul és pontosan válaszolni. Minden korszak újra fölteszi őket, s a maga módján felel is rájuk. Vitáik közben az emberek sokszor szélsőségesen fogalmazzák meg válaszaikat, s mereven és mintegy fölnagyítva a problémának hol ezt, hol amazt az elemét hangsúlyozzák ki bennük. Ezért szükséges dolog, hogy ismételten föltegyük magunknak a kérdést, s mindig magpróbálkozzunk a válasszal.

Első ízben akkortájt próbáltam megfogalmazni a válaszomat, amikor költészetünk az etikum hiányát szenvedte, s olyan érzelmeket mímelt, amelyek a vers írása közben nem voltak ott az alkotó lelkében, amelyekbe ilyen vagy olyan okból csak stilizálta magát. Ennek eredménye az a gyönge költészet, amely által eredeti küldetése is visszájára fordult: kompromittálta a dolgokat, amelyeket szolgálnia kellett volna. Akkortájt fogalmaztam meg polémikus éllel a magam költő-, tehát versképét is, olyan értelemben, hogy ez az emberség és az erkölcs kritériuma. Minden vita egyoldalú, ez már a szenvedélyes párbeszéd dialektikájából ered. Elvonatkoztatva a polémiától — a képzet, amely szerint a költő minden ember törvényadója legyen, persze, romantikusan túlzó dolog, de azt hiszem, hogy a vitában betölti a maga szerepét.

Később a legkülönbözőbb nézőpontokból láttam és figyeltem a problémát, s nem bocsátottam meg semmit senkinek, a legkevésbé persze magamnak; másfelől nagymértékben — sok dolgot elnéztem az összességnek. Minél többet megért az ember a világból, annál nehezebb eldobnia az első követ.

Csakhamar torkig voltam a hivatásos moralistákkal, akik annyira biztosak a tisztaságukban, hogy önelégülten másokkal is mindig csak magukat csodáitatnák. Mindig is elfogadhatóbbaknak találtam a „tiszta erkölcs” Don Quijoteit, bár nem feledkezem meg Camus figyelmeztetéséről, amely szerint a dolgok nem ismeretére épülő jószándék ugyanannyi rosszat okozhat, amennyit a rosszindulat.

Egy dolog ebből a problémakörből mégis erős izgalomban tart. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg pontosan. Egy példával tennék rá kísérletet. Emlékszem, hogy a hegyvidéken, ahonnan származom, mindig megismétlődik egy jelenség. Az áltavasznak nevezett napokban, egy-egy hirtelen beállt téli olvadáskor, a hegyi vezetők így szokták figyelmeztetni a turistákat: Ne kapaszkodjanak föl a lejtőkre! Ha mégis megtennék, ne kiáltozzanak! Minden kiáltás elindíthatja a lavinát. Az igazság kikiáltása is... — teszem én hozzá kegyetlenül, s ebben már több a falelet, mint a kérdés.

Ma az emberiség nehéz békében él, ahol mindenkit pontosan számba vettek, s minden emberi fejre ott lapul a raktárakban a szétverését célzó robbanótöltet-mennyiség. Minden frissen gyártott nukleáris robbanófejjel tovább növekszik a súly, amit az emberiség, mint egy nehéz-súlyemelő, a feje fölött cipel. Minden lépése, sőt pusztán moccanása végzetesen számít. Talán azt jelentse ez, hogy rettegnünk kell az igazságtól, s hogy le kell mondanunk róla? Nem, nem így gondolom, a fenti példában sem erre céloztam.

Arra gondolok, hogy ilyen körülmények között az erkölcs, az emberség s az etikum nem a maga demonstratív megjelenési formáit fogja magára ölteni. Elsősorban nem manökenekre, hanem férfiakra van szüksége. Bölcs, merész, de főleg hallgatag férfiakra, akik tudják, mit kell szükségszerűen tenniük, de azt meg is teszik. Ha a szükség úgy hozza, tapsoló publikum nélkül is, amelynek öröme végső soron sokszor a gyermekére hasonlít, akinek bejelentik, hogy aznap elmarad a tanítás.

Évek óta kerülgetem már ezt a kérdést, félve és megbűvölten. Félek, hogy álértékeket helyettesítek majd ebbe az egyenletbe, de mindig ugyanezt az eredményt kapom.