Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - LÁTÓHATÁR - Ľuboš Jurík: A gyerekkocsi (elbeszélés)

kevés gyűlt össze. Holnap talán majd több lesz. — Jonáš rábólintott. — Hát akkor köszönöm szépen. Holnap megint eljövök. — Levette a sapkáját és megtörölte verejtéktől gyöngyöző homlokát. — Már megyek is — vette oda köszönés helyett a portásnak. — Délben nagy hőség lesz. — A kapuőr hátratett kézzel állt a bejáratnál. — Igen — mondta —, egész biztosan nagy forrőság lesz. — Ennyi volt a búcsúzkodásuk. A kocsi nehéz volt. Kerekei régóta nem láthattak kenőcsöt; éktelenül nyikorogtak. Az út jobb oldalán kellett mennie és közben ügyelnie a mellette elhúzó autókra. Szinte ráhajolt a kocsira, úgy tolta görnyedt háttal maga előtt. Barna szandálját figyelte, amint egykedvűen csattog a szürke útburkolaton. A repedezett aszfalton olajfoltokat, mindenféle szemetet, papírdarabokat és apró faágacskákat, átszúrt gumilabdát, kitépett irkalapot meg ehhez hasonlókat látott. — Ha sikerül minden nyomdát végigjárnom — gondolta Jonáš —, beülök a Fúnushoz sörözni. — Véletlenül belerúgott egy papírzsákba. Megállt, fölemelte a zsákot és betette a kocsiba a többi papír közé. — Megiszom majd egy korsó sört, s ha ízleni fog, később még eggyel lehajtok. — Jonáš mögött felzúgott az útlocsoló autó, és az erős vízsugár lába alá sodorta az úttestről a piszkot. Megállt és nézte, ahogy a víz kis patakokban folyik a járdaszegélyhez, s ahol valami útját állja, apró tócsákba gyűlik; felment a járdára és leverte lábáról a vizet meg a cipőjére tapadt piszkot. Azután a nedves úton tolta a kocsit; a kerekek, szétnyomva a vékony vízréteget, keskeny nyomot hagytak maguk után a nedves aszfalton. A nap már a háztetők fölött járt, erősen égette Jonáš görnyedt hátát. Lapockái között patakzott a verejték. Pár lépés után Jonáš már csupán a nap égetését érzékelte a tarkóján, meg saját lépteinek ritmusát, a párás, olajos bűzt, a kocsi kerekeinek és saját lábának mozgását, a rozsdás rugók nyikorgását, a motorok zaját és a járókelők sziluettjeit. Figyelmét teljesen lekötötte a kocsi, csak ez az egyetlen dolog volt fontos számára. A lába, a keze, az egész teste csupán egyetlen célt szolgált: tolni a régi újságokkal megrakott kocsit előre a nedves úttesten. Alig tett meg néhány száz métert, máris fáradtságot érzett; már nem volt a legjobb erőben. Ráadásul egészen eltikkasztotta az erős napsütés, fullasztotta az úttestről föilszálló pára, és az is szerfölött kellemetlen volt számára, hogy a hátán már csuromvizes az ing. A Kisállomás közelében útját állta a leeresztett vasúti sorompó. Eldübörgött a vonat, és az utcát sűrű, szürke füst árasztotta el; a füstnek olcsó szappanszaga volt és Jonáš érezte, hogy a füstön áttör a virágzó hárs, a füvek és a bodza illata, mely a temető felől jött. A lezárt sorompó előtt autók sorakoztak. Jonáš nem vette észre az előtte veszteglő trolibuszt, a kocsit nekitolta a hátsó sárvédőnek. Először a karjaiban, majd a fejében érezte a rándulást; a rakomány megbillent s a papírdarabok szétszóródtak a nedves macskaköveken. A trolibusz hátsó ablakából sápadt arcok meredtek Jonášra. — Haragudjak talán? — gondolta Jonáš. — Vagy bosszankodjam? — vállat vont. — Nem fogok haragudni — mondta a papírdaraboknak. — És bosszankodni sem. — A vonat áthaladt a pályaudvaron, az autók nekilendültek, kikerülték Jónást és otthagyták a füstfelhőben. A széthullott papír mocskos lett az olajos víztől. Miután ismét rendben volt a rakomány, morcosán, grimaszokat vágva továbbindult. A kocsi kelletlenül zötyögött a nagy kockaköveken. A teher rázkódott, a rázódást fölvette Jonáš karja, a karjából aztán átvándorolt a testébe, innét pedig a fejébe és minden idegszálába. Még az ajka is remegett, s időnként a szemhéja is meg-megrándult. így lépdelt Jonáš a nagy hőségben; hátát égette a nap, fulladozott a mozdonyok s a gyárkémények füstjében, s a tetejébe még az út is igencsak rázós volt. Végül megállt a gyerekkocsival egy nagy, kékre mázolt fémbódé előtt. A cégtáblán ez a felirat állt: Hulladékanyag-begyűjtő, n. v. Behúzódott a íák árnyékába, levetette a sapkáját és kockás zsebkendőjével megtörölte magas homlokát; érezte, hogy még mindig remeg. Lábizmai összehúzódtak, a szeme előtt színes karikák táncoltak. Leült a járdaszegélyre, elővette dózniját, kinyitotta és a csomagból óvatosan kihúzott egy cigarettapapírt. Megtöltötte dohánnyal, megsodorta, nyállal beragasztotta, majd rágyújtott. Eközben a bádogbódéból előjött egy alacsony, kövér nő, szó nélkül fogta a papírkötegeket és rárakta a mérlegre. — Jó napot! — köszönt Jonáš. — Magának is — dünnyögte az asszony. Jonáš ismerte a nőt, kancsal volt és Zúzának hívták. Többnyire egy szalmaszéken üldögélt és egyik regényt a másik után olvasta a bódéja árnyékában: kalandregényeket, cowboy-regényeket, szerelmi történeteket. — Bűzlesz, idegen! — mondta Jónásnak, miközben becipelte az újságkötegeket a bódéba. Jonáš szívta a cigarettáját és pihent. Zuza, kezét csípőre téve, odaállt Jonáš