Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - LÁTÓHATÁR - Ľuboš Jurík: A gyerekkocsi (elbeszélés)

elé. — Alávaló, megfosztom magát edinburghi birtokaitól. És gályarabságra küldöm. Egyébként hogy van a leicesteri grófnő? — Jonáš elhajította a cigarettavéget és rátaposott. — Jól — felelte. — Mennyit kapok a papírért? — Zuza sarkonfordult és eltűnt a bódéban. — Nyolc koronát! — kiáltott ki. Jonáš felállt és bement a bódéba. Odabenn egymásra rakott újságcsomók, papírkötegek, összetépett rongyhalmok és bűzlő nyúl- bőrök hevertek. Jonáš elvette a pénzt és a zsebébe gyűrte. — Képzelje csak, seriff — mondta Zuza —, tegnap megszólított egy pisztolyos férfi. Megragadta a könyökömet és azt kiabálta: asszonyom, asszonyom! — azzal elkapta Jonáš kezét és rángatni kezdte.

— Borzasztóan megijedtem! Valaki még alaposan kupánvág, és azt sem tudom, kinek köszönjem meg. — Jonáš kijött és odalépett a kocsijához. — Mi az a nyolc korona? — motyogta —, hát megéri ez nekem? — Zuza kifelé bámult, de Jonáš nem tudta, hová néz: őrá-e vagy arra az öregemberre, aki éppen a járdán ment. — Még fordulok egyszer — vetette oda. Kitolta a kocsit az utcára. — Csak jöjjön, felség. Állok szolgálatára. — Remegése megszűnt. Elindult lefelé az utcán, a trolipálya mentén. Zúzára gondolt. — Kitalált álomvilágban él, hogy ne kelljen a valóságos hétköznapokra gondolnia? Külön világokat álmodik magának. Miközben a kocsi kopott gumikerekeit nézte, eszébe ötlött, hogy ő maga épp olyan elhagyatott, öreg és fáradt, mint Zuza. Átvágott a sorompó előtti útkereszteződésen és elindult a másik nyomda felé. — Kíváncsi vagyok, ki kényszerített rá, hogy ezt csináljam. Igen, kíváncsi vagyok rá, mikor fütyülöm le az egészet — futott át az agyán. — Semmi értelme. — Később azonban arra gondolt: bármit csinál az ember, kell, hogy valami értelme legyen. Efféle gondolatok jártak a fejében, miközben végeláthatatlan útját rótta. Cselekvés. Mozgás. Irány. Akármi. Jonáš széles, többsávos úton közeledett a nyomdához, mellette villamosok csilingeltek. Keskeny vaskapun lépett be az udvarra, ahol hatalmas újságpapír-bálák feküdtek. — Hulladékpapírért jöttem — mondta a portásnak. — Szóval papírért — ismételte meg a portás. — Hát csak vigye. — Jonáš rakodni kezdett, oda se figyelve, gépiesen. Nem gondolt semmire. Kis idő múlva megtelt a kocsija takarosan elhelyezett újságkötegekkel. Végül át is kötözte a rakományt. — Hát akkor köszönöm — mondta, azzal kitolta a kocsit az utcára. — Kérem, kérem! — kiáltotta utána a portás. De Jonáš akkor már kint lépdelt az utcán és meggörnyedve, feszült karokkal tolta maga előtt a kocsit. Egész teste verejtékezett. Érezte, amint a hátán és a hóna alatt vékony, ragacsos erecskékben gyűlik a veríték, hogy aztán újra elöntse bőrének valamennyi pórusát. Az inge és a nadrágja most is hozzátapadt a testéhez, s ez agyáig hatoló kellemetlen érzéssel töltötte el. Nem sokára úgy érezte, mintha egyetlen nedves, nyirkos és meleg érintéssé változott volna át, mintha nem is élő szervezet volna, hanem csupán egy idegszál, amely a tapadós és nyálkás felületet regisztrálja. A nap perzselte a földet és úgy tetszett, hogy a napsugarak már minden tárgy színét kiszívták. Szélcsend volt. Az átforrósodott, benzingőzös levegő egész tömbökben höm- pölygött az utcákon, és Jonáš, megfosztva a gondolkodás lehetőségétől tolta előre a gyerekkocsit meg saját testét a levegőtlen alagutakon. Az útkereszteződéshez ért, ahol egy rendőr irányította a forgalmat, átizzadt fehér ingkabátban. Aztán átdöcögött a vasúti átjárón és a kikövezett úton Zuza kék bódéja felé vette az irányt. Betolta a kocsit a fák alá és leheveredett az árnyékba. Zuza, akárcsak az előbb, most is kijött, hogy behordja az újságkötegeket. Amikor megpillantotta a tikkadtan ülő Jonášt, felkiáltott: — Kérem, uraim, parancsoljanak a dohányzószalonba! — Jonáš egész teste csuromvíz volt; bőrének minden pórusa egy-egy kis sós verejtéktó. A só csípését az ajkán és a szeme sarkában is érezte. Végig kigombolta az Ingét, és ujjaival szétgereblyézte mellkasán az összetapadt, ezüstös szőrt. — Parancsol tengeri rákot, uram? — kérdezte Zúza. — Tengeri rák — dünnyögte Jonáš és kissé megrettenve tapasztalta, hogy szeme előtt szétszakadoznak a karikák és vonagló színes kígyókká változnak. — Parancsoljon! — mondta Zuza, majd felnyalábolt két újságcsomagot és magakelletően a bódéba indult. Jonáš nagynehezen feltápászkodott és becsoszogott az asszony után. Lábizmait egészen gyengéknek érezte. Remegett. A bódéban még fülledtebb volt a levegő, mint kint, és Jonáš újra izzadni kezdett. Erejét vesztve roskadt le egy gyűrött papírhalomra. Zuza átnyújtott neki egy tízkoronást, aztán újságpapírból két karéj zsíroskenyeret csomagolt ki és odaadta Jonášnak. Vékony karikákra vágott hagyma is volt a kenyéren. Jonáš evett és hallgatta Zuza halandzsázását. Közben gondolkodott: — Idegölő meló ez. Éppolyan idegölő, mint a semmittevés. Már egészen belefáradtam.