Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - Duba Gyula: Örvénylő idő (regényrészlet)
— Fodor, tartsd a szád. — Jocő érzékeny, hamar megsértődik, és dühbe gurul. — Fogd be a szád, megbánhatod, ha kikezdesz velem, hallod. — Vörös a füled, Jocó — mondja Dudás, és vigyorog. — Megcsípte a fagy. A kelekótya fején könnyű slides sapka van, s alóla, mint két rubinszín lepkeszárny, szétterül a füle. A tanítónak abszurd gondolata támad: ha Jocókát lefejeznék, a feje elrepülne a fülel szárnyán ... — Hallgass, Dudás — morogja vészjóslóan. Egy szót se szólj, velem nem lehet ját- szanyi, hivatalos személy vagyok. Kiáltani kellene, gondolja, hatalmasat ordítani, hogy csend legyen! — Mondd meg Piškovičnak, hogy nem mehetek. Tanítok. Tanítom a tizedes törteket. — Az nem lehet. Piškovič aszonta, hogy biztos gyere... mer hogy márna biztos be kell hajtani a tojást, hát akkor gyünnöd kell, Nagybene! Aszonta, hogy nagy baj lesz, ha nem gyűsz, mer akkor nem lesz behajtva a tojás. — Hát te, Jocó, te miért nem hajtod be a tojást? Te vagy a hivatalos személy — szól ismét Dudás, s a többiek is hozzászólnak. — Neked kell behajtani a tojást, Jocó! — A tojásért nem vagyok felelős — magyarázza önérzetesen. — Én csak dobolok és kézbesítek, a tojásért más felel. Mer a községházán mindenkinek megvan a dóga, halljátok! — Délben lemegyek, mondd meg Piškovičnak. — Megvárlak. — Jocóka az utolsó padba ült Fodor mellé. — Csak akkor mehetek el innen, ha te gyűsz. Piškovič aszonta, hogy gyere... — Hivatalos hangon, határozottan és keményen beszél, parancsot kapott, hogy a magyar tanítót bármi áron, azonnal állítsa elő. — Piškovičnak én felelek, hogy gyűsz... Meg azt is mondta, hogy együtt megyünk behajtanyi a tojásokat, hát itt maradok, amíg te is gyűsz. A gyerekek élénken forogtak, Jocókára néztek, és ránevettek, sugdolóztak, lekötötte figyelmüket a „hivatalos személy”. Az levette sapkáját, és oldalba lökte Fodort. — Nagybenére figyelj, mit gondósz, hiába magyaráz? Ne vigyorogj, te, hallgasd, mit mond Nagybene. No beszélj, Nagybene, hátha én is tanulok tőled valamit! Mindenki nevetett, egymást lö'kdösték a gyerekek, hogy Jocó tanulni akar. Nagy a feje, de félig üres, tréfált hangosan Dudás, meg kell tölteni.. . Számokat írt a táblára, tizedes törtek osztására való példát. — A táblához ... Jolán. A lány elkomolyodott, felállt, és sértődött arccal ment a táblához; hát éppen ő feleljen a bolond előtt? Krétát nyújtott feléje. — Számítsd ki... — Számítsd ki, Jolán! — visszhangozta a pádból Jocóka. A lány nézte a táblán a számokat, de nem mozdult, állt, és nézte a példát. A krétát egyik kezéből a másikba tette, elpirult, nem nézett rá. — Akkor is megtanítlak mindenre, amire szükségtek lesz ebben a faluban — mondta indulattól elfúló hangon. — Annyi tudást sulykolok belétek, amennyi kell, hogy élni tudjatok. — Nézte a lányt. Mit tegyek, kérdezte magában, gyereket szülhetne, a teste már szerethet, látom a tekintetében a nőt, sejtések parázslanak benne. Hogyan tanítom meg tizedes törtekkel számolni? Szeretni akar, nem példákat megfejteni. Várja, hogy őt fedjék fel, hogy őt „fejtse meg” valaki. — Gondolkozz, Jolán — szólt közbe fensőbbséges hangon újra a kézbesítő. — Köny- nyű az, nem nehéz, amit Nagybene akar tőled. Dudás felnevetett. — Nem bizony, Jocó, nem nehéz. — Gyere a táblához! — mondta a kamasznak. Nem dobhatom ki, gondolta, mert vele kell mennem a faluba, együtt szólítjuk fel az asszonyokat, hogy teljesítsék a tojásbeadást. Dudás kelletlenül ment a táblához, és elvette a lánytól a krétát. — Az osztóból eltávolítjuk a tizedesvesszőt... — Jó nyomon jársz, Dudás, de hogyan távolítjuk el? — kiáltott diadalmasan Jocő. — Az most a kérdés, hogyan távolítjuk el, talán letöröljük a tábláról a vesszőt, és kész? Péter nem szólt közbe, várt. Tehetetlennek érezte magát. — Beszorozzuk ezerrel az osztót...
