Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - Duba Gyula: Örvénylő idő (regényrészlet)

aztán Jeremiás Misa vezette ki az övéit, majd Labanc Jozsó. A gazdáéval együtt négy pár ló állt az istállóban.

Sötét volt. A súlyos paták hangosan cuppogtak a sárban, s a lovak nagyokat hor- kantva, prüszkölve ittak. A kúthengeren állandóan csikorgott a lánc a vasfogakon, melyek a henger fatestét óvták a kopástól, védték a lánc tépő, maró acélszemeitől. Az istállóból a nyitott ajtón át halvány mécsvilág derengett az udvarra. Mogorván léptek ki a kocsisok a meleg istállóból a sárba, keveset beszéltek. Nem akart szűnni a havas eső, s mintha erősödött volna a szél, egyre vadabbul csapta arcukba az esőcseppeket. A hópelyhek egy pillanat alatt elolvadtak a lovak meleg testén.

— Megázik a gazda — mondta az istállóban Csák Máté. — Micsoda rohadt idő.

— Azik, de keres. Mi pedig ganét kapunk. — Labanc Jozsó kalapos árnya óriásivá nőve lobogott a falon.

— Lóápolásért egy huszonöt a norma.

Jeremiás Misa volt köztük a legfiatalabb. Éppen a jászolhoz kötötte a lovakat, és a szénatartóra nézett. Elfogyott a takarmány.

— Kerestünk vagy harminc koronát, a kocsmában elég lesz sörre meg cigarettára.

— A gazda keres — mondta a magáét Labanc Jozsó. — Két és fél normát teljesít naponta.

— Nem ér annyit ez a rohadt havas eső. — Csák Máté arca mulatságosan szomorkásnak látszott a mécsvilágnál, mintha sírva fakadna, de megembereli magát. — Menj az ítéletidőnek, azután beszélj!

Az istállóból nem látták, hogy a nyitott kapuk terét megrakott szekér sötét tömege tölti be, később hallották csak meg a szekérzörgést. Mintha hegy gördülne az udvarra, előtte két lehorgasztott fejű ló poroszkál, s a gazda a hegy tetején ül alig láthatóan, beleveszve az éjszakába. A szekér megállt az istálló előtt, Nagybene a takarmányt szorító kötélbe kapaszkodva leereszkedett, és nekilátott, hogy kifogja a lovakat. Az öreg Kral tovább gubbasztott a szekéren, mintha megfagyott volna, csak a pipája parázslott. A konyhából az ajtó üvegén át nézte a fiú, ahogy a szekér az udvarba gördül, mint a guruló hegy. Kijött az istállóhoz, hogy segítsen apjának kifogni a lovakat. Sapka nélkül volt, kiskabátban.

— Megfázol, menj a melegre, tanító úr! — Apja gúny nélkül beszélt, komolyan gondolta, hogy megfázik. Azt is alig érezhető iróniával mondta, hogy „tanító úr”, inkább csak ingerkedés volt a hangjában. A fiú nem szólt, a sárba lépett, és lecsatolta a lovak istrángját, a gyeplőt és a haslót, majd kikapcsolta a gyeplőszárakat a zabla karikáiból. Kikapcsolta a tartóláncot a hám karikájából, és a Madárt az istállóba vezette. Ott levette róla a hámot és a kantárt, aztán elengedte. Az állat csattogó léptekkel magától a helyére ment, és azonnal a jászolba dugta fejét. Rágni kezdett. Sima szőre sötéten csillogott a mécsvilágnál.

— Szerbusz, cimbora. — Jeremiás Misa jókedvűen köszöntötte. — Pihengetsz a melegen, míg más a munkában töri magát? Jó dolgod van, cimbora!

A gazda a Derest vezette helyére, és vasvilláért nyúlt, az öreg Král már túrta le a takarmányt a szekérről.

— Horkolást hallottam — mondta mosolyogva a fiú. — Egész nap rettenetesen horkoltak az istállóban. Nem te voltál, Misa?

— A tehén volt, cimbora — nevetett hahotázva Misa —, a tehenetek volt, meg a Labanc Jozsó lova. Állva elaludt, és horkolt, az istenadta. Te még nem láttál horkoló lovat, ugye, cimbora?

— Nem láttam, se tehenet. De téged már hallottalak horkolni, a szénatartóban feküdtél, és horkoltál. A lovaid meg a fülüket hegyezték, hogy mi van veled, talán azt hitték, sokat ittál, és fuldokolsz ...

— Jár a szátok — mondta nyersen Labanc Jozsó —, papoltok, vénasszonyok. Eredj be, tanító, a melegre, hagyd a kocsisokat... — Durva volt a hangja és kötekedő.

— Menj a melegre, hagyd békén a kocsisokat.

Péter nem válaszolt. Juli már a Labanc Jozsó felesége, és gyereket vár. Néha látta az utcán, foltos az arca, nagy, kidomborodó hasával nehezen jár. Köszöntötték egymást, de soha nem beszélgettek, mintha ismernék ugyan egymást, de maguk sem tudják, honnan, ezért csak köszönnek, és mennek tovább. Ilyenkor figyelte meg, hogy