Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - Duba Gyula: Örvénylő idő (regényrészlet)
Julinak nemcsak a járása nehézkes, hanem a szemében is fáradtság ül, tétova a tekintete, egykor ragyogó szeme fénytelen. Szó nélkül kiment az istállóból. A konyhában még nem égett a lámpa, sötétben voltak az asszonyok. A tűzhely ajtajának huzatnyílásain vörös sugarak nyúltak ki, és öreg- mama fekete térdére estek. Mintha a lábába akarnák fúrni magukat. A vason, a karikák körül is tompa, vörös fény derengett, és láthatóvá tette a duruzsoló, piros melegvizes fazekat és a csempézett sütő csillogó barna oldalát. Meleg volt a konyhában, anyja jól megrakta a tüzet. Lámpát gyújtott, és egyszerre körülvették a tárgyak. A barna tűzhely ráhunyorgott, megbámulta a kredenc, és a gyors léptű ingaóra neki ketyegett. Az asszonyok nem szóltak hozzá. Öregmama ugyanabban a tartásban ül, mint az előbb — göcsörtös fekete márvány. Anyja háttal állt neki, és valamit kavargatott. A zöld fedővel letakart, piros melegvizes fazék halkan zümmögött. „így telnek a napok, Albert, így élünk, odakünn pedig esik a havas eső. Apám most érkezett a határból, takarmányozó a szövetkezetben. Néha vasárnapja sincs, megy a határba, ha esik, ha nem, viharos szél, húszfokos fagy sem tarthatja vissza, mert az állatoknak enni kell. A többi kocsis az istállóban beszélget, szunyókál, apám pedig megy a határba, tűri, hogy belemar a rossz idő, és ő nem szól semmit. Szívszorítóan félelmetes, ahogy semmit sem szól, nem ellenkezik, hanem engedelmesen megy a havas esőbe. Egész nap a szekéren ül, és a ruhája csuromvíz, de nem szól, nem panaszkodik. Magától ellenvéleménye sincs, csak néha — már írtam —, amikor mondok valamit, ami érinti őt és az életünket, s ami nem tetszik neki. Ilyenkor ellenkezik, kifejti a véleményét, és látom, hogy indulatos, de fékezi magát. Csak a szeme izzik, s mintha könnybe lábadna a benső keserűségtől, a ki nem mondott fájdalomtól. De nem szól, hallgat, és nyeli magába az elégedetlenséget, nem panaszkodik. Reggel befogja a lovakat, és megy, teszi, amit tennie kell, megy mindennap, az öreg Králhoz, a rakodójához, alig beszél, de nincs is mit beszélniük. Az pipázik, ő pedig hallgat. Mint az elemi csapást, úgy viseli ami vele történik, elátkozottnak hiszi magát, aki valami kegyetlen vaksors folytán semmit sem lehet. Nem értem őt. Látom, hogy őrlődik, szenved magában, de hiába próbálom meggyőzni, hogy tegye túl magát a gondjain, és éljen gondtalanabbá, mert úgysem tehet semmit a történtek ellen, és a jövője érdekében is csak annyit, hogy igyekszik alkalmazkodni, ahogy a többiek, mint a Bakai Jóska apja. Az káromkodik vagy nevet, és semmiből sem csinál gondot magának. De apám csak rám néz, és nem szól. Komolyan, kissé csodálkozva néz, mintha nem értené, mit mondok. Mindig komoly, alig nevet már, és szótlanul megy neki szélviharnak, havas esőnek... Amikor Konárek Juró levelet küldött neki Jocókával, hogy: »Az istállóját a szövetkezet lovai számára ezennel lefoglalom, Konárek«, akkor is szó nélkül kiment, s azóta nálunk a lovak. Majd augusztusban: »A háza kamráját a szövetkezet gabonájának elhelyezése céljából ezennel lefoglalom, Konárek«, akkor is nyugodtan az ablakdeszkára tette a levelet. Azóta a kamránk lakatra van zárva, s ő nem tesz ellenvetést...” A gazda jött a konyhába. Kalapját a fogasra akasztotta, csizmája nedvesen csikorgott, alakjával és árnyékával egy pillanatra betöltötte a helyiséget. Nem szólt, várta, hogy megszólítsák. — Agyonfázol... vótak má érted, mégse vigyázol magadra, mintha vesztedet akarnád tenni... A fiú nem értette az öregasszonyt, aztán késként belevágott a felismerés, hogy a gazda váratlan és nyomtalanul elmúlt betegségére céloz. Elöntötte az indulat, már majdnem felkiáltott, de anyja megelőzte. — Hallgasson... Hallja, hát nem hallgat? Mint a bagoly, huhog... Mi maga, hogy nem hallgathat, talán rosszat akar? — Vótak érte... — makacskodott az öregasszony. — Tudhatná, hogy vigyázni kell, mert figyelmeztették. Többször már nem gyünnek figyelmeztetni, mindig csak egyszer, többször nem gyünnek . . . 2 Fodor a vaskályha előtt térdel, és fekete piszkavassal a parázsba kotor, összetúrja és felforgatja, hogy a hamu áthulljon a roston. Csapkodva csörömpöl a piszkavassal. — Jól megrakd, Fodor, vörös legyen az oldala!
