Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - LÁTÓHATÁR - Rúfus, Milan: Források keresése

hogy négy évvel ezelőtt, Mediális gondolatok című fejtegetésemben, már megidéztem nosztalgiásan az általad jelzett időt. A mostanitól homlokegyenest különböző társadalmi helyzetben, hatvannyolcban is elmondtam és megírtam, hogy az Ifjúsági Vasútvonalon az azonosulásnak mindazzal, ami körülvett, olyan nagyszerű állapotait éltem át, amilyeneket később egyszer sem sikerült már megélnem. Ebben a most idézett kitételemben rejlik a válaszom arra, amit a forrással kapcsolatban kérdezel. A forrás az a valami, ami az egyes embert mindig meghaladja. Teljesen logikus ez, mert benne, a forrásban, már nemcsak az egyén kapcsolata, hanem a közösség, a társadalom tapasztalata is fölhalmozódott. Aki megízleli, az övéinek erejével erősödik, és övéinek gazdagságával gazdagodik. Igaz ugyan, hogy szerencsétlenebb is lesz a szerencsétlenségükkel, ha rossz napok virradnak rájuk. De ki az, aki nagy dolgokat ingyen kívánna? Csakis a kalmárok. A vers pedig nem adom-veszem jószág. Ha valaki üzletelni kezd vele, az a költőből piaci kofát csinál. Ha azért írják meg, amiért a jó verseket írni szokták, akkor semmi esetre sem haszonért születik.

De ne kanyarogjunk. Mondtam, hogy az embert sgy-egy hiteles forrással való kapcsolat erősíti, okosabbá teszi és boldogítja. Vannak korszakok, amelyekben az egyén szinte minden keresés nélkül megtalálja ezt a forrást, de vannak korszakok, terjedelmesek és puszták, mint a Szahara. Sőt, még annál is rosszabbak — látsz bennük mindenféle délibábokat, de oázist, azt sehol.

Nekem a felnőtté érés sorsdöntő éveiben az említett korszak forrást adott. Adta nekem, ahogy Karel Toman mondta szépen, az engedelmesség örömét. Az öni- kéntes szolgálat örömét. Az emberi örömök egyik legtisztábbikát és legszenvedélye- sebbikét.

Ezért éreztem mindent, ami akkor történt, a lehető legteljesebb evidenciának. Adtam magamat, s adva volt az egész, mintegy a természettől, minden különösebb erőltetés nélkül. Engedtem, hadd járjon át, mint egy hatalmas lélegzetvétel, s én csak hangszalagnak tudtam magamat 3gy gyönyörű valami torkában.

Az a levegő vinni tudta az embert, emelni fölfelé. Ügy is jártunk-keltünk — mintegy fél méterrel a rög fölött, noha éppen a rögtől volt csupa véres törés a tenyerünk.

Jó volna talán szenvedélyteleniil, bölcsen és tiszta fejjel kideríteni, hogy ki fúEta meg a léggömböt. Nem bosszú végett, hanem a megismerésért. Nem a múlt, hanem a jövő érdekében. Annak szempontjából lesz döntő, hogy sikerülje majd behegeszts- nürak a szakadást, s újrateremtenünk a légkört, amely a fiataloknak, a mi akkori életkorunkban levő fiataloknak olyan boldogságot tudna nyújtani, amilyet az nyújtott minekünk.

Amikor első köteted megjelent, olvasóid és kritikusaid többsége megegyezett abban, hogy te az erkölcsi katarzishoz vezető tragikum költője vagy, a szimbólumok s a belső igazságból és meggyőződésből eredő lázadás költője; valaki pedig azt bizonyította, hogy az archaikus falu által kínált érzékietekből építed mag a világodat.

Hogyan látod ezt a falut manapság, vagy még pontosabban: miit hoz számodra a szembesítés a gyermek- és kamaszkori falu s a mai Liptó között?

Milyen eredményt hozhat a látomás és a valóság szembesítése? Null-nullt? Azt, hogy a látomás szebb, de nincs — a valóság nem olyan szép, de van? Nem tudom. Összekuszált dolgok ezek. Járok oda sűrűn, de a valóság szintjén szükségszerű, hogy egyre inkább távolodjunk egymástól. De minél távolabb kerülünk, annál hevesebben és kono- kabbul szeretjük egymást. Az idő múlása az első dolog, amit mindig feltétlenül tudomásul veszek azokon a tájakon. Fiatal nők, akik annak idején vásznaikat sulykolták a patakban, msgvénültek. Őszbe csavarodott fejjel, görnyedt derékkal vezetik kézenfogva az unokát — hajdanvolt barátaim gyermekeit. Látom szüleim rémületét: egyre gyakrabban kísérik a falu fölé, a fű és rög alá végső fonóba egy-egy szál elpattanása után — évtársaikat.

Ily pillanatokban az ember még forróbb szeretettel markolja meg az élet sörényét, hogy belesúgja: vigyél még, lovacskám.

Persze a távozó iránt érzett szeretetünk ne legyen elvakult. Gyermekkoromban éppen