Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - kelta: Enyhe őszi éjjel (novella)

álltak még vagy öten, a plébános úr, meg a Pityu papája, meg mások, és erről most megint a Honfoglalás jutott az eszébe, ahol Árpád vezér úgy ül a fehér lovon, mint ahogy az ezredes úr ült azon a sárgán, és ahol a bocskoros aggastyánok körülbelül úgy festenek a fölébük magasodó paripa előtt, mint ahogy a biró meg a plébános úr meg a Pityu papája meg a többiek festettek ott az utca közepén. Aztán az ezredes úr meg a nyeregben ülő tisztek leszálltak a lovakról, kezet fogtak a község elöljáróival, s libasorban fölvonultak a piros-fehér-zöld emelvényre, hogy megkezdődjön a tulajdonképpeni ünnepély. A Himnusz eléneklése után többen is szónokoltak. Az ezredes úr mindössze néhány percig beszélt, a plébános úr azonban kitett magáért, az ő beszéde legalább egy óra hosszat tartott. Persze neki könnyű, hisz a templomban minden vasár- és ünnepnapon prédikál, s a temetéseken is ő búcsúztatja a halottat. Az egyik pruszlikos nagylány verset mondott, aztán a Pityu papája került sorra. Ö a haza reménységét emlegette, a boldogabb jövőt, a gyerekeket, az iskolásokat, az ifjú nemzedéket. Ezután újabb szavalat következett, meg újabb beszéd, végül elénekelték a Szózatot meg a Magyar Hiszekegyet. (Erre ő tanította meg a nagypapátl) Amikor az ünnepély végeztével a tanító néni hazaengedte őket, ő még sokáig ott maradt a srácokkal a főutcán, hogy közelről is szemügyre vegye a katonák fölszerelését (Minden puskacsőbe virág volt beletűzve), a lóhátra szíjazott gépfegyvereket, a két-két ló vontatta ágyúkat, a tábori konyhát (amit a katonák gulyáságyúnak hívnak), hogy meghallgassa az anyaországiak beszámolóit, hogy teleszívja magát azzal a furcsa, titokzatos szaggal, amely az egyenruhákból, meg a lovak szerszámából, meg a zötdesbairna pokrócokból áradt. Az egyik gyalogos szuronyát kézről kézre adták, egy másik a tölténytárát mutatta meg nekik. Este lett, mire beszállásolták a katonákat. A srácok indultak a suliba, nehogy lekéssék a fölvonulást, ö azonban még hazasietett, mert Rózsi megígérte, hogy estére csinál neki kokárdát. Csakhogy Rózsi is későn ért haza, így még várnia kellett, és a mama lekváros kenyérrel kínálta, de ő ideges volt, csak egy-két falatot tudott magába erőltetni a kenyérből, s mihelyt elkészült a kokárda, egy trappban tette meg az iskoláig vezető utat. Az osztályuk már fölsorakozva állt a suli udvarán, várva, hogy a tanító néni kiossza a lampionokat. Mivel ő futott be utolsónak, neki már csak egyszínű, hengeres lampion jutott — a virágos meg egyéb mintájúak meg a gömb alakúak mind elkeltek addigra. Ez eleinte lehangolta kissé, de aztán megbarátkozott a lámpásával: az is harmonikaszerű volt, akár a többieké, s ha égett benne a gyertya, élénk, vörösessárga fényben tündökölt. Mert a tanító néni, megint sorba állította őket, és minden lampionnak meggyújtotta a gyertyáját. Az esti fölvonulás talán még szebb volt, mint a délutáni ünnepség — ő még soha nem látott ilyet, ennyi színes fényt a sötét utcákon. És a tömeg dalolt és kiabált megint, hogy Él-jen Hor-thyl, meg Mln-dent visz-sza!, s a végén megint elénekelték a Magyar Hiszekegyet.

A diadalkapun túl befordult egy mellékutcába. Jóleső érzéssel szorongatta egyik kezében a kulacsot, a másikban a naptárt, s hirtelen arra gondolt, hogy a papát apunak fogja szólítani. A mamát akármikor anyunak szólíthatja, vele szemben még sohase érezte, hogy nem illik ilyen bizalmasan közelednie hozzá. De a papa ritkán néz ki jókedvűnek, örökké a számlákkal van elfoglalva, és minduntalan lót-fut, hajszol valamit, tárgyal valakivel. Pláne amióta az üzlet megnyitására készülnek — mostanában alig látni otthon. Igaz, a könyvelésben Rózsi már segít neki. A mamának épp elég a dolga a gyerekek körül, ő nem ér rá a papa ügyeit intézni. A mamának is segít Rózsi: megfőz, elmosogat, kitakarítja a szobákat, s ha a mamának el kell utaznia valahová, Rózsi vezeti az egész háztartást. Persze, ő már férjhezadó lány, noha tizenhét éves sincsen még, de a nagypapa mondta, hogy a lányok valamikor tizenöt éves fejjel mentek férjhez. Lehet, hogy Rózsi is férjnél .volna már, ha nem szakítanak Endrével. Az Endre apja mindig lehordta Rózsit, ha együtt találta őket valahol, és megtiltotta Endrének, hogy Rózsival járjon. Persze1 ők /titokban azért tovább találkoztak, és a papa nem haragudott emiatt, inkább azt hajtogatta, hogy derék fiú az Endre, és hogy szívesen hozzáadná a lányát. Egyszer azonban csúnyán összeveszett az Endre apjával, s azóta ő is tiltja Rózsinak a randizást.

— Nem akarom, hogy megkeserítsék az életünket — szokta mondogatni azóta.

A nagypapa ilyenkor a védelmébe veszi az Endre apját, és előhozza, hogy milyen szegény családból származik, hogy milyen sokan voltak testvérek, s hogy csak a tehetségének meg a szorgalmának köszönheti, hogy most nem kell nyomorognia.