Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - kelta: Enyhe őszi éjjel (novella)

— Meg neked — vág vissza erre a papa. — Te húztad ki a szarból.

— Nekem szakemberre volt szükségem, és ő jól kitanulta ezt a szakmát — feleli ilyenkor a nagypapa, aztán hozzáteszi: — Elsőrendű szakember vált belőle.

Épp ezen veszett össze a papa az Endre apjával. Valamikor együtt dolgoztak a nagypapánál, az Endre apja előbb inasként, később mint segéd. A nagypapa eredetileg csak bádogosmunkát vállalt, de az Endre apja a vízvezetékszerelést is kitanulta. A papa is járta vele a falvakat, háztetőkön meg kutakban mászkált, az Endre apja mellett lassan ő is belejött a szakmába. Akkoriban még a nagypapa végezte az irodai munkát, de később, amikor hályog támadta meg a nagypapa szemét, a könyvelés meg az egyéb írnivaló a papa nyakába szakadt. Ettől kezdve a papa csak kevés időt tölthetett a műhelyben. Aztán, vagy két évvel ezelőtt, a papa kitalálta, hogy üzletet nyitnak: olyat, amelyikben a pumpakutaktól meg a szivattyúktól kezdve a fürdőszobaberendezésig meg az angol vécéig minden kapható. Tyű, de tanakodtak erről a nagypapával! Hol találnak megfelelő épületet, hol szednek össze annyi pénzt, hogy mindenre fussa, hány embert alkalmazhatnak az üzletben, és így tovább. Aztán, amint teltek-múltak a hónapok, a problémák rendre megoldódtak. A főutcán kitataroztak egy öreg, düledező vityillót (amelyhez egész olcsón jutottak hozzá), s most már csak hetek kérdése, hogy beszerezzék a szükséges árut, és jöhetnek a vevők.

Minden megoldódott, egyvalami kivételével. Az Endre apja ugyanis azt követelte, hogy a papa őt is vegye be a vállalkozásba társnak maga mellé, a papa szerint azonban ez nem lehetséges, mert a pénzt az üzlethez ő teremtette elő a nagypapával, társként tehát az Endre apja nem szerepelhet, de a papa szívesen fölveszi őt alkalmazottnak. Amikor a papa ezt megmondta neki, az Endre apja elkezdett kiabálni, hogy ha ő nincs, a vizes-szakma soha eszükbe se jut, hogy az iparengedély elsősorban őt illeti meg, ő ért a pumpákhoz meg a szivattyúkhoz, minden szerelőmunkát ő végez, s hogy majd

6 megmutatja. Ez volt az a csúnya veszekedés kö'Ztük, ami miatt most már a papa se akarja, hogy az Endre és a Rózsi együtt járjanak. Tegnap viszont, amikor a papa nem volt idehaza, a nagypapa a műhelyben többször is szót váltott az Endre apjával, és a nagypapa egyáltalán nem látszott mérgesnek, pedig az Endre apja már vele is nagy hangon beszél. De a nagypapa bizonyára még mindig szereti őt, mert este a vacsoránál ezt mondta róla:

— Valaki lovat adott alája, ez itt a hiba. A politika sokaknak megzavarta már az eszét.

Amint közeledett a házukhoz, látta az utca végén, a temető fala mögött sorakozó tujákat, s hallotta a magasban vonuló, a mezőről a folyópart erdeje felé tartó varjak károgását. A halottak néma őrei, a karcsú, árnyékos bokrok máskor is valami szorongásfélét váltottak ki benne, s ezt a hangulatot mosf még fokozta a magasból lehallat- sző károgás. A varjakon túl ezüstös felhők borították az eget. Szél nem fújt; ha megrezzent is olykor a levegő, a röpke fuvallat épp hogy csak megérintette az ember arcát: langyos volt és simogatóan puha, mint a madarak pelyhe.

Amikor hazaért, a papa nem volt otthon, csak a mama sürgölődött Rózsival a konyhában. Gyurika ott gőgicsélt mellettük a játékketrec rácsai között. A nagypapa alighanem szundított odabent, a belső szobák valamelyikében, míg a konyhához legközelebb eső „rumliszobát” a két kislány vette birtokába.

— Jó, hogy itt vagy — fordult feléje Rózsi, mihelyt benyitott a konyhába. — Csinálj velük valamit, mert ha így folytatják, estére kő kövön nem marad ebből a házból!

Ö persze semmit nem csinált velük: ahogy meglátták, máris ott csüngtek rajta mind a ketten; neki csak arra maradt ereje, hogy lerogyjon az első székre, amelyikhez hozzá tudott férkőzni. El kellett mesélnie a délutáni műsort, pontosan, részletesen, mindent, amit látott, hallott, tapasztalt, a jeleneteket, a táncokat, az Árpád vezér formájú fiatalembert, a ruháskosarakat, az ajándékokat. Természetesen a Kati-nótát is el kellett dalolnia.

— És te mit kaptál? — kérdezték a kicsik.

— Találjátok ki — mondta, az orruk elé tartva a kezét, amelyikben a pici kulacs rejtőzött.

— Cukrot.

— Nem.

— Kisbabát.