Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - kelta: Enyhe őszi éjjel (novella)

Cserkésznaptár! A szó hallatára bizsergő izgalmat érzett az ereiben. Hirtelen arra gondolt: mi lenne, ha cserélne Pityuval? Am a kis kulacs elcserélésének az ötletét nyomban elvetette — egyrészt mert Pityunak az a törött, kopott mütyür se kellene biztos, másrészt mert akármilyen olcsó holmi, azért szeretettel adhatta, akié volt, ahogy ezt Árpád vezér olyan szépen elmagyarázta. Valami szegény gyereké lehetett, akinek nincsenek játékai, aki búcsúkor mezítláb hajtja a ringlispílt, hogy a megszolgált fillérekért aztán a kezébe vehesse a lövöldéi légpuskát. Lehet, épp egy szerencsés találat juttatta hozzá a pici kulacshoz. Ez volt talán az első nyereménye, a legeslegelső, a legkedvesebb ... Nem, ezt az Emléket az élete végig őrizni fogja. De ha Pityu dühöng a cserkésznaptár miatt, ő azt is elfogadná. Valamikor még hasznát veheti. Csakhogy mit adjon cserébe érte?

Két keze a kabátja zsebeibe mélyedt. Azokban csupa limlom: radírgumi, zsebkendő, gombok, ceruzavég, pléhdoboz, üveggolyó — semmi olyan, amiért Pityu ráállna a cserére. Jobb kezét kihúzta a kabátzsebéből, s tétova mozdulattal megsimította vele a nadrágja oldalát. Azután, igen lassan, belenyúlt a nadrágzsebébe. Körültapogatta a hűvös, fémszerű tárgyat: ujjai szinte látták a lekerekített végű gyöngyházlemez opálos csillogását, egyik szélén a dugóhúzó fekete spiráljával, a másikon a pengék fokával. Percekig dúló lelkitusa árán végül sikerült eiőcibálnia a kést.

Ugyanúgy fénylett, mint akkor, amikor a vasúti töltés oldalán, a papsajtlevelek között rátalált. A nemzetközi gyorsot nézte, az ablakok négyszögében elrobogó arcokat; sorra integetett mindegyiknek, és innen-onnan vissza is integettek. Az egyik ablaknál egy hórihorgas srác állt egy lánnyal, gyümölcsöt majszoltak, almát vagy körtét. Amikor kinyújtották a karjukat, valami megvillant a levegőben, s a tovasuhanó ablakok alatt valami fehér pont röpült nagy, széles ívben a töltés oldalát borító papsajt közé. Odafutott, fölkapta, szaladt vele a gyorsvonat után, a srác azonban, aki még mindig ott állt a lánnyal az ablak mellett, csak lengette azt a langaléta karját, és csak nevetett, mintha azt mondaná: — Tartsd meg magadnak, nekem már nem kell.

Kikattantotta a pengéket meg a dugóhúzót, megvizsgálta, nincs-e rajtuk piszok, majd visszacsukta őket, és Pityuhoz fordult.

— Elcseréled velem a naptárt?

— Mit adsz érte? — kérdezte Pityu.

— Ezt — lökte előre a tenyerét.

Pityu elvette a gyöngyháznyelű kést, ő is kinyitotta, ide-oda forgatta, nézegette, aztán becsukta, és csak ennyit mondott:

— Rendben.

Már jó ideje kint voltak a kocsmaudvarból. A kettős sor fölbomlott, ki-ki indulhatott hazafelé. Amikor végre egyedül maradt, boldogan érezte az ujjai között a szamárfülek kunkorodását, a kissé zsíros, összemaszatolt papír tapadását, az élüknél egymásra pörgetett lapok suhogását. A főutca végén még állt a diadalkapu, tetején a szentkoronás címerrel. Megint eszébe jutott az a pillanat, amikor az úttest két oldalán tolongok sorfala fölött megjelent az első magyar katona, akit valaha látott: sárga lovon ült, fekete csákóban, hosszú ezüst karddal az oldalán. Fehér kesztyű volt rajta, azon a kezén is, amelyikkel a kantárszárat fogta, meg azon is, amelyikkel szalutált. Hogy ezredes, azt csak később tudta meg, a nagyobb srácoktól — amikor néhány lovas tiszt meg egy sereg gyalogos élén a diadalkapu felé közeledett, ő csak a csákók arany zsinórját nézte, meg az arany kardbojtokat, meg a lovasok köpenyének arany gombjait.

S persze a pártás-pruszlikos lányok csoportját, akik ott lépegettek a sárga ló előtt, s a karjukon csüngő kosárkából úgy hintették a földre a virágszirmokat, ahogy a katolikusok szokták úrnapi körmenetkor. Az úttestet szegélyező tömeg egyre csak kiabált, azt, hogy Éljen a magyar hadsereg!, meg azt, hogy Éljen Horthy!, meg azt, hogy Min-dent visz-sza! Min-dent visz-sza!, a cigányok pedig húzták rendületlenül a Rákóczi- meg a Klapka-indulót. Aztán megálltak a lányok, megállt a sárga ló meg a többi lovak, a lovak mögött menetelő gyalogosok is megálltak, a cigányok abbahagyták a muzsikálást, az éljenző tömeg is elcsitult, s ő észrevette, hogy az út közepén egy idős férfi áll papirossal a kezében, mintha fölolvasna valamit, de néhány megtépett mondatfoszlánynál többet alig-alig lehetett hallani, azok is inkább szófoszlányok voltak, olyanok, hogy ...magyar test..., meg ... retett el..., meg ...ezer év... [később megtudta: a bíró üdvözölte a község nevében a katonákat), s a papirost tartó férfi mellett ott