Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Helybenfutás

tehát csupa olyan dolgot, ami a történet szempontjából teljesen közömbös. Az Egy öl tulipán című írásában ismét alkalmat teremt rá, hogy intellektuális kérdésekről értekezzék, hiszen történetének főhőse egy ifjú költő, aki nem sokkal azelőtt, hogy először találkozunk vele, egy kiadós irodalmi vitában vett részt, s az ott elhangzottak még; jóidéig fel-felbukkannak gondolatai között. Ez alkalommal sem sikerül azonban Kövesdinek megfelelő módon ábrázolnia ezt az intellektuális fűtöttséget: az ifjú titán csupa lapos közhelyet mond, de mint ember sem túl eredeti, noha létrehozójának komoly szándékai voltak vele: őneki kellene megszemélyesítenie a csehszlovákiai magyar költészet legfiatalabb nemzedékének legtehetségesebb tagjait. Mindazok alapján, amit mond — nehéz ezt elhinni róla. Az írás második fele tele van szentimentális lihegéssel; Kövesdi teljesen tanácstalanná válik, amikor nő és férfi kapcsolatát kell ábrázolnia* kivált ha az ügynek „happy end”-íze van.

A kötet végére került a legjobban sikerült Kövesdi-alkotás, a Rekviem. Bár a közmondás szerint minden jó, ha a vége jó, ezúttal nem sok hasznát látjuk ennek a megállapításnak. Egy jobb írás aligha feledtetheti a rosszak kiváltotta keserű szájízt, s főleg nem akkor, amikor nincs garancia rá, hogy az író egyhamar túljut az őt szorongató alkotói válságon. A Rekviem több mint tíz esztendeje íródott; a másik két-három, dicséretben részesített darabot is meglehetősen régen olvastam már az Irodalmi Szemlében — azóta komolyabban felfigyeltető munka nem került ki Kövesdi szépírói műhelyéből. Ogy tűnik föl számomra, mintha az író egy helyben futna, s bár görcsösen igyekezik előbbre jutni, egyre inkább hátrább sodródik. (Madách, 1981]