Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - NAPLÓ - Móser Zoltán: Táj — képek
Finom pasztellképet rajzolsz a „kávéházi asztal márványóceánjába” a hetedik kontinens-ben. Látott és láttató kép, vidám rajz a nyitottság (félig-meddig ez is olyan fordított világ): „a fenti képből még a reggel sem biztos”. (Erre felel egy másik, már sokkal gyötrelmesebb Ébredés). A „kép-telen” lehetőség című versed folytatása modern fotót, grafikát szül: homokba húzott jeleket mutat, ez pedig Tádzsikisztánt jelenti, majd ellipszist rajzolsz, (afféle kaligramma ez), ami tevét jelöl. A költő és a nyúl csupa játék. Olyan táblai rajz a nyúlról, aminek egy-egy részletét, mert nem sikerült, folyton le- s letöröljük, majd a végén egy heves mozdulattal letöröljük az egészet, mert sehogy nem akart nyúllá válni! Ilyen „nincs-nyulat” sikerült teremtened ebben a versben, úgy érzem. Képpé varázsolom segítségeddel a Holtpontot. Tóth Menyhért stílusában és modorában mindent fehérre festek: a hajat, a fejet, a falat, a szögeket — fehér a csend, fehér kép a szenvedés. De fekete, „horpadt sötét” lesz a következő versben (Szülőföldtől szülőföldig), amelyet Mešt- rovió Jób-szobra ihletett. A szobor a leges- legnagyobb testi és lelki szenvedések közepette mutatja Jóbot, aki perlekedik a? Ürral: miért üldözi ily rettentő sok csapással, miért ítélte ily nagy szenvedésre?! „Kilöki szája a szót mint dugaszt Sivít a lékből a puszta panasz” „Miért hoztál elő anyám méhéből? haltam volna meg, mielőtt szem látott! Ügy volnék csak, mintha sose lettem volna, vittek volna sírba anyámnak méhéből. Éltem napjainak nem kevés a száma? Vedd le rólam szemed, hadd örüljek egy kicsit, mielőtt elmegyek, s vissza nem térek a sötétség és az árnyék országából. A sötétség hónából, hol nincs semmi rend, hol a napvilág is fekete éjszaka.” (Jób, 10, 18—22.) Meštrovič szobrán minden rész, részlet — és az egész is — ennek a rettenetes fájdalomnak, szenvedésnek kifejezője: „Ül Jób a szenvedés falai között idegenként teste gödrében átragyog rajta egy éneklő halott” Szoborról szól a vers, mégis átalakul a végén tájjá: „(Milyen messzire kellett jönnöd hogy meglásd magad e tátott kőben s rátalálj egy új befelé táguló tájra...)” Talán tájképekből „alkottál” a legtöbbet. Tájkép készült a Bajkál útról is. A kép akkor „született” meg, amikor kialudt a város összes villanya, és otthonias, falusias táj lett a lakónegyedből, s a kocsik is, ezek a fényvillanások, ezek az úszó fények „villogó-pisztrángok”-ká változtak át. (Otthoni táj, halakkal, mondhatnám.) Tájkép a Kisrét-puszta is: „A lóherésbe háromszög vágva. Fácán húz érintőt mellé”, s „furcsa csapott farú ház” groteszk képét mutatja a Csallóköz. Az ismert, a megélt s lakott tájat pedig ilyen romantikus rajzzal jeleníted meg visszaemlékezésedben: „... emlékeztek-e még arra a csodálatosan szép csillagos éjszakára, amit egyszer az ajnácskői várhegy tövében töltöttünk? A várban baglyok huhogtak, a rom fölött természetesen ott függött a hold görbe szab- lyája, s nekem a két szomszédvár rémes története járt eszemben.” De másfajta kép is készült erről a szépnevű faluról, édesanyád falujáról, ahol Petőfi is járt: Öt is, Téged is — de mondhatom, mindannyiunkat — először a falu fölötti rom, a romos vár képe ragad meg: „... Megnézem még egyszer: kicsi, kopott falucska. Középkorból itt maradt tekintélyes vára majd ellöki, mint a kisgyereket a nagy kalap.” S tegyem legvégül keretbe — megérdemli — a „világ közepét”, a szülőfalud képét, Péterfalát, ahogy azt egy korai versedben „lerajzoltad”: „A falunkból mást se látok, csak a tornyot, de azt úgy, hogy látom, akármerre forgok. Áll a Cseres meg Kerekág kö'Zé szúrva,
