Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái I. (előadás)

nyelvén, vagyis latinul, de gyóntatni már csak a nép nyelvén gyóntathattak, és ha célt akartak érni — márpedig akartak —, szintúgy a nép nyelvén kellett prédikálniuk, a bibliát tanítaniuk, meg az alkalomhoz mért beszédet — elmondaniuk. A magyar szöveget vagy rögtönözték, azaz a latin eredetiből több-kevesebb szabadsággal, de mindig szigorú eszmei hűséggel fordították, kivonatolták, vagy készen vették náluk képzettebb, rátermettebb társaik fordításából. Nos, az egyház hirdette az igét, és serényen nyesegette az előbb-utóbb kereszténnyé váló lélek pogány nedvekből táplálkozó vadhajtásait, és semmi másra nem volt tekintettel. A pogány görög és római lélek remekművekbe foglalt gyümölcsei is hosszú századokon át hevertek, porosodtak a lomtárban. Míg aztán a reneszánsz korban a világiakkal versenyt futó humanista papjai által ugyanaz az egyház „fel nem vette hajójába az antik kultúra egész kincsesházát, hogy átmentse a jövendő századokra”, ahogy jeles egyházi férfiak oly behízelgő, szívet megejtő öntudattal szokták hangoztatni.

És itt megint nem kis szerep jutott a fordítói tevékenységnek. Nagy humanistáink cicerói tökélyű latinsággal fogalmazott leveleik meg egyéb eredeti műveik mellett — ha csipegetve is — görög remekekeit ültettek át latinra. Köztük a legmagasabbra ért Janus Pannonius például Plutamkhosz Morális értekezések című bölcseleti gyűjteményé nek három darabját fordította le: Az ellenség nyújtotta haszon, A kívánósiskodásról és A királyok és császárok bölcs mondásai címűt, mégpedig nem is a maga gyönyörűségére, hanem az első kettőt, amint levelezéséből tudjuk, egy diktáitusa sugallatára, pontosabban „gyakori nógatására”, mert a humanista öntudatot tükröző levélbeli nyilatkozat szerint Janus Pannonius mindenkor előkelőbbnek érezte „saját művét felmutatni, mint egy idegenéit bemutatni”, a harmadikat pedig okulásul és ösztönzésül Mátyás királynak szánta, miként erről Hunyadi Mátyásnak adresszált egyik szép epistolájából értesülünk. Egyébként ebből a két levélből megismerhetjük Janus Pannoniusnak a fordítói munka mibenlétéről és a fordítás szerepéről vallott nézetét is. A tanulótársnak írt levélben előre így mentegetőzik: „Ha (...) a mű egészében hiányolod a választékos nyelvezetet, akkor gondolj (...) arra, mily nehezen születik minden fordítás." A Mátyásnak címzett epistolában meg ezt olvashatjuk: „...mégis elhatároztam, hogy lefordítom (...) abban a meggyőződésemben, hogy még mindig jobb, ha a latinul tudók mindegyike (akármily gyenge fordításban) megismeri ezt a kitűnő munkát, mintha ott porosodnék a görögül értő keveseknek polcán.” Egyszóval humanista nagyjaink nagyszerű eredeti dolgokat hoztak létre, közben görög remekműveket fordítottak latinra, a kolostori irodalom pedig, mely tulajdonképpen már a humanizmus korában virágzott fel és teljesedett ki, s amelyről Horváth János összegezései óta közhelyként ismeretes, hogy „egészében véve latinból való fordítás”, szintúgy nem zárkózott — nem zárkózhatott — el az új szelek elől, és jóllehet eleinte csak öntudatlanul, ennek megfelelően — no meg a fordítók hiányos felkészültsége miatt is — irodalmi mértékkel mérhetően tö'bb-kevssebb sikerrel, vagyis meglehetősen gyarlón, később azonban, a tudatosság növekedésével, mind magasabb színvonalon közvetítette a humanizmus eszmevilágát lefelé, a mélyebb és szélesebb rétegekhez — anélkül, hogy az új műveltség kolostori hordozói és ápolói a maguk szilárd hitéből egy jottányit is engedtek volna. S ezt követően, sőt jó darabig ezzel párhuzamban — a kolostorok falain kívül — a magyar protestantizmus első nagyjai, merőben más indíttatásból, de végeredményben egyazon művön munkálkodva mérföldkőnek számító műfordítói tetteket hajtottak végre. Károli Gáspár jóvoltából elkészült a teljes magyar Biblia, melyet az Érdy-kódex előszavában a névtelen Karthauzi még oly nagyon hiányolt, és amely Szerb Antal irodalomtörténeti méltatása szerint: „... a XVI. század legnagyobb hatású, legmaradandóbb alkotása. Nyelvének komoly, nehéz méltóságát mindenki ismeri, a régi magyar nyelv Károli bibliája által vált a nemzeti műveltség konstans, termékeny és eleven részévé.” Szenei Molnár Albert lefordította, s Az keresztyén religióra és az igaz hitre való tanítás címmel kiadta Kálvin Instítútióit, javított kiadásban kétszer közzétette Károli Bibliáját, legjelentősebb műve pedig a francia zsoltárkönyv német kiadása alapján készült Psaltarium Ungaricum, Dávid százötven zsoltárának magyar fordítása. Mint érdekesség, kikívánkozik belőlem, hogy ez a magyar zsoltárkönyv, ha latint is számítom, három közvetítő nyelv bábáskodása mellett jött a világra. Az egybehangzó vélemények szerint mégis hiánytalanul megfelel mind a tartalmi, mind a formai hűség követelményének, benne a szerző mint „az első kiemelkedő