Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - Koncsol László: „... szublimálom ösztönöm ...”

vagy Vas István jóbaráti emlékekre támaszkodó következtetéseit. Két ponton mégis oly szembeszökő az eltérés föltevéseim és állításaik között, hogy noha egyikük filológiai apparátusával, másikuk kortársi hitelével szemben fegyvertelenül állok, megkockáztatnám, hogy föltevéseim talán valamivel jobban valószínűsíthetők.

Az egyik Vas István koncepciója, mely szerint a vers formája a „Bor, bor, bor, / Jaj, de furcsa bor / Ez a mádi bor, / Kitől az úr szenvedelmes, / A leány meg engedelmes, / Bor, bor, bor, / Jaj, de furcsa bor / Ez a mádi bor” hangzású, és föltevése szerint József Attila által tudott, esetleg akkoriban, 1937 folyamán tanult dalból eredt volna, a költőknél szokásos „áthallás” útján.

Tekintettel a „Költőnk és Kora”, illetve a Himfy-strófa egészen közeli rokonságára, Vas István föltevésével szemben az enyém látszik valószínűbbnek. Az semmiképpen sem lehet vitás, hogy a költő mind a gimnáziumból, mind az egyetemről jól ismerte ezt a formát, illetve az egész Himfyt. Egy újabb Himfy-élményt sem zárhatunk ki teljesen. Mindezeken túl azt is tudjuk, hogy József Attila egy verstan megírására is tett egészen konkrét előkészületeket, s nem rajta múlt, hogy tervéből nem lett semmi. Ez viszont az adott kérdés szempontjából azért lehet fontos, mert nyilvánvaló, hogy egy ilyen mű számára, tudós és költő lévén, az egyes formák lehetőségeiről és funkciójáról is világos fogalmat kellett magának alkotnia. Belső, alkotói képet.

Mindezektől függetlenül, alapvetően, a teljesebb, az azonosság határát súroló megfelelés mindenképpen több figyelmet érdemel, nem beszélve a Himfy-strőfában és József Attila versében is meglevő belső, periódus-közi feszültségről, amelynek a diáknótában nyoma sincs, végül az elemzésemben jelzett tartalmi korrespondenciákról.

Másik vitapontom a címmel kapcsolatos. Nem is vita ez, csak kiegészítés: Thomas Mann látogatása, a vele való találkozás, a hozzá írt vers, a cikkéhez kapcsolódó prózai megnyilatkozás a prágai Oj Szellemben, a még 1937-ben is sorjázó aktív és „kemény” társadalompolitikai témájú versek és a hasonló gondokat-témákat dajkálgató lapszerkesztői munka és baráti viták után pár héttel kézenfekvő lehet a föltevés, hogy ez a problémakör kristályosodott ki a vers programhirdető címében. Persze, amit értekező prózában pár hónapja még fogalmakba tudott önteni, annak versbe, képekbe oldásáról bajának elhatalmasodásával, személyiségének széthullásával és kiürülésével már szó sem lehetett. A versbe éppen ez a tragikus, ez a legtragikusabb József Attila-i pillanat, a törés pillanata kövült bele.

Ha ismertem volna ezt a minden szempontból remek és méltó kiadványt, elemzésemet vagy meg sem írtam volna, vagy néhány dolgot másképpen fogalmaztam volna meg. Úgy becsületes azonban, hogy a még megközelítés utólagos ismeretében változatlanul tegyem közzé a szövegemet, abban a formájában, ahogy a Kossuth Klubban elhangzott.