Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - LÁTÓHATÁR - Ľubomír Feldek: Levél Budapestre a fiatal szlovák költészetről
Levél Budapestre a fiatal szlovák költészetről* Kedves főszerkesztő barátom! Amikor a magyarországi csehszlovák irodalmi napok idején mint a Budapestre látogató csehszlovák íróküldöttség tagját fölkértél, hogy folyóiratod számára válasszak öt fiatal szlovák költőt, s mindegyikről írjak néhány kísérő sort a magyar olvasóhoz vivő „útlevelébe”, ajánlatod fölzaklatott, ám egy kissé zavarba is ejtett. Fölzaklatott azért, mert eddig még soha nem töprengtem el azon, hogy adandó alkalommal melyik öt fiatal társamat részesíteném előnyben a többiekkel szemben — engedtem hát e fölséges játék csábításának, mely újszerűségével magamnak is érdekes fölfedezésekkel szolgálhat szlovák irodalmunkat Illetően. S ebben gyöikerezik zavarom is. Hiszen korántsem könnyű kiválasztani öt költőt azok tömegéből, akik Szlovákiában ma a „fiatal költészetet” írják. Voltaképpen mit is takar a „fiatal szlovák költészet” elnevezés? A születési adatok száraz matematikájának nincs mindig teljesen igaza. Hiszen ha csak a magam költői fejlődését, költői útját nézem is, úgy látom adódtak időszakok, amikor biológiai értelemben fiatalabb voltam ugyan, de mint költő „koravénnek” mutatkoztam — és fordítva: biológiailag néhány évvel idősebben egyszerre úgy éreztem, hogy költőként megifjodtam. Nos, ha az egyes költőkkel ilyen csodák történnek, csak természetes, hogy hatásuk fokozott mértékben nyilvánul meg a nemzedékek, az egész költészet életében. Mindjárt az elején nyíltan megvallom, hogy az a kölltői nemzedék, amely Szlovákiában ma biológiailag a legfiatalabb, az én szememben költői korszerűségét tekintve nem látszik éppen a legfiatalabbnak, nem érzem úgy, hogy következetesen betöltené azt a küldetését, amely a történelemben rendszerint a fiatal generációra hárul — vagyis hogy az eszmei-esztétikai haladás hordozója legyen, nem fiatal, tehát abban a nemesebb, elvontabb értelmezésben, amelyet e szóban keresünk. E nemesebb értelmezésben a kortárs szlovák költészet megifjodásának kezdetét, úgy gondolom, még mindig abban az időszakban kell keresnünk, melyet Ehrenburg „odtyepelként” (olvadásként) jellemez, abban az időszakban, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa után valamennyi szocialista országban, a társadalmi élet valamennyi szférájában megindult a megújhodás folyamata. Az irodalomban, a költészetben ez az ötvenes évek sematizmusának a letörésében nyilvánult meg annak a nemzedéknek a jelentkezésével, amely az ötvenes-hatvanas évek határán azzal a becsvággyal indult, hogy a költészetnek visszaadja a „gyermeki látás tisztaságát”, azt a „bűvös gyermektekintetet”, amely képes meglátni, észrevenni a mindennapi élet egyszerű, hamisítatlan igazságát, bátorsággal szőlani róla, nem riadozva a legexkluzívabb metaforáktól sem. Különben irodalmaink fejlődési útja nem különbözött annyira, hogy ezt a korszakot aprólékosabban kelljen elemeznem. Aki akkor lépett sorompóba, tényleg „fiatal” volt, jóllehet biológiailag esetleg az idősebb nemzedékhez tartozott. Ilyen megkésett debütánsnak számít például Miroslav * Megjelent a Mozgó Világ című folyóiratban
