Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - Koncsol László: „... szublimálom ösztönöm ...”

Az „alkonyúl” szó hangrendjével Is leképezi a folyamatot: magánhangzói nemcsak mélyek, hanem fokonként egyre zártabbak is: a-o-ú. Mintegy a nyelv is elfogyott, elsorvadt, bezárult, mint az este az éjszakában. Még nyomatékosabb ez a jelenség egyrészt az igeképző u-jának alkalmi megnyújtásával, másrészt azzal, hogy egy rímsorban, mintegy fokonként kristályosodva háromszor is megismétlődik: „lanka nyúl — leko- nyúl — alkonyúl”. Említettük, hogy a zárószakasz magánhangzóinak több mint kétharmada mély hangrendű; ennek hatását erősíti a versszak másik két rímcsoportja is: a páratlan sorok „a tarló — az apró” s a második periódus „a boldog — hullafoltok” magasfeszültségű rímpárja. Mindkettő mély hangrendű. Elemzésünk az utolsó szakasz mély hangzására is magyarázatot adott: ez a föloldatlan, az elszánt, a libidóval azonos intenzitású halálvágy kifejezésének a szövegmezeje.

A vers expozíciója maga árulta el, hogy egy hangzásterv ihlette, hogy az első versszak első négy sorának magán- és mássalhangzóit a költő a verszenei koncepció megvalósítására használta föl. Arra, hogy az utolsó strófa is így, tudatos hangzásterv alapján készült, közvetett bizonyítékunk is van: Németh Andor. Ö írta 1942-ben, József Attiláról szőló könyvének abban a részében, ahol szerencsétlenül végződött szanatóriumi látogatását mondja el, a következőket:

„Attila fejjel az ablakhoz, ágyban feküdt. Szemhéjai dagadtak és vörösek voltak, vonásai gyötörtek, de nem tett ijesztő benyomást. Nyugodtan, majdnem derűsen fogadott.

— Szervusz — nyújtotta kezét. Karja soványan fehérlett elő hálóingéből. — Ülj az ágyam szélére. — Várj, megkínállak cigarettával — s tétova mozdulatokkal kotorászott az éjjeliszekrényen fekvő tárgyak között. Füstöltünk és beszélgettünk. Természetesen irodalomról.

— Valami motoszkál bennem — mondta s a paplanán heverő papírra mutatott.

Később viszontláttam írásai között. Ütemjelek voltak rajta, — tálformájú félkörök,

rövid vízszintesek, meg néhány szó: tarló, alkony, nyúl. Így dolgozott. A dallam és a vers hangulata együtt fogant meg benne, szétválaszthatatlanul, ehhez keresgélte a szavakat — tájképpé színesítve révedezését. A strófából ez lett: „Piros vérben áll a tarló / s ameddig a lanka nyúl / kéken alvad. / Sír az apró / gyenge gyep és leko- nyúl. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyúl.”

Hadd jegyezzük itt meg, hogy a Németh Andor által említett három szó közül kettő mély és záródó hangrendű; a harmadik szó hosszú ú-ja a legmélyebb és legzártabb magyar magánhangzó, s két szavából a strófában rímhívó lett. A harmadik, az „alkony” szó denominális igeképzővel került rímválaszként a vers zárlatába, tehát szintén zeneileg exponált helyen áll.

Föltétlenül kell még egy pillantást vetnünk a vers mondattanára. Az első szakasz első periódusa egy szervesen össze nem komponált, de egymáshoz tartozó mondathal- mazból áll: egészében egy jelzői alárendelő összetett mondat önállósult darabjait rejtegeti. A verssormondatok fokonként nyúlnak és gazdagodnak. Az első szakasz második periódusa és az egész második szakasz egy több párhuzamos mellékmondatot tartalmazó határozói összetétel. A harmadik szakasz bonyolult mondata képezi a vers szintaktikai csúcsát: egymásból lépcsősen következő mellérendelt mondatok után az utolsó, magyarázó mellérendelt mondatot egy határozói alárendelés zárja le. A csúcs után a vers mondatai ismét töredezni és aprózódni kezdenek, s a zárlat egyszavas mondatában, illetve ezen túl az aprózódás fokozhatatlan. A zárómondatban nemcsak egy hangsor, hanem a mondattan is kimerült. Folytatni már csak egy tagolt indulatszóval vagy egy tagolatlan jellel — sikollyal — lehetne.

A fenti szöveg budapesti elhangzása után, 1981. április 23-án este kaptam meg Domokos Mátyástól a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattár sorozatában megjelent kiadványt (József Attila: „Költőnk és Kora”, Magyar Helikon, 1980) a verskézirat facsimiléjével és Tverdota György filológusi, külső, illetve Vas István baráti és költői (belső) értelmezésével.

A két magyarázat szerencsésen kiegészíti egymást, s mindkettő hatalmas információanyagot tartalmaz. A vers mindkét elemzője teljes fegyverzetben lépett az olvasók elé, s fegyvereiket nemcsak jól, hanem elegánsan is forgatják. Nem lehet nem elfogadnunk Tverdota György gondos nyomozómunkával fölszínre hozott adatait és háttérrajzát