Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - Koncsol László: „... szublimálom ösztönöm ...”

nem különben a negyedik strófa, a vágy és a gátlás feszültségének versszaka. (23:26, illetve 22:27 a magas magánhangzók javára.) Hadd bocsássuk előre, hogy az ötödik szakasz újra elsötétül (26 mély és 23 magas magánhangzója van), a hatodik — záró — versszak pedig, szoros összhangban a szakasz üzenetével, példátlan arányban válik sötét hangszínűvé. (34 mély és 15 magas magánhangzó: a különbség 226 százalékos a mélyek javára!)

A vers igei állítmányainak szakaszonként élesen különböző minőségei és nyelvtani sajátságai is figyelmet érdemelnek. Az első négy szakasz igéi aktívak, bár kétségtelen, hogy nem túlzottan dinamikusak: alanyaik tagolatlan hangjeleket adnak le (szól, zúg, vonítanak), mozognak (szállong, nekivág, halad), dolgoznak (dolgozol, dolgozol, kötözöm, szublimálom), vagy más, szavakkal folytatható műveleteket végeznek (nevezik, hazudozol). Az ötödik szakasz igei állítmányainak jellemző jegye a fölszólító mód (jöjj, nézz szét, hadd el, nézd), a hatodik strófa igéi pedig egy kivétellel — már az ötödik strófa utolsó két sorától kezdve — az elmúlás folyamatának különböző változatait jelzik. Hadd tegyük hozzá, hogy ez a vers legexpresszívebb igecsoportja: oszol, / a lanka / nyúl(ik), alvad, sír, lekonyúl, alkonyúl.

Mitől ilyen más hát az utolsó két szakasz igeállománya, s miért olyan végletesen ■sötét a záró versszak hangszíne? — kérdezzük, s a kérdés jogos, mert a két zárószakasz valóban más, mint amilyenek az előző versszakok voltak.

A költő a verset barátjának és mecénásának, Hatvany Bertalannak ajánlotta. Talán neki, de az is lehet, hogy másnak szól a fölhívás: „Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.” Szétnézni, gondolom, az adott helyzetben a szubjektum benső világában. „E világban dolgozol / s benned dolgozik a részvét”. Az „e” világ, ha a szituációból s Hatvany Bertalan munkásságából (Kelet-kutató volt, akinek könyvét József Attila is recenzálta) jól sejtjük, a szellem és a lélek világa. A második tagmondatban a hangsúly föltevésünk szerint kiemelő, s a „dolgozik” szóra esik. „Hiába hazudozol”: a közlés a tényleges vagy elképzelt beteglátogatónak szólhat. „Hadd most azt el, hadd most ezt el”: a részvétet, a hazudozást, a külvilág híreit, a vigasztalást „Nézd az esti fényt az esttel / mint oszol...” Ismét a benső táj képe, konkrétan, de egyelőre még általánosan, tagolatlanul.

Ez azonban már egyértelműen jelkép: az est, az esti fény, mely áthajlik az éjszakába, az emberi elmúlás kifejezője. „Piros vérben áll a tarló / s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad..Jegyezzük meg, hogy nem téli, mégcsak nem is őszi táj ez, hanem a természet nyár középi, aratás utáni állapota, s megfelel József Attila 1937-es életkorának: ő is a nyári napéjegyenlőség után volt, aratás után, de cséplés, szüret és a nagy őszi betakarítás előtt, mint a természet, mikor a verset írta. Lehet, hogy a kéken alvadó piros vér képzetében az öngyilkosság terve, sőt módja is benne bújkál. „Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl”: a „lekonyúl” ige az éjszakába hajló estével, a fény oszlásával, a piros vérrel, a tarlóval és az alvadással harmonizál. Az „apró, gyenge gyep” képzete ebben a jelkép-mezőben József Attila lírájának egyik vezérmotívumát, a kiszolgáltatott, magára hagyott és megvert kisgyermek képzetét is idetársítja. Gondoljunk itt megint a szanatóriumra, a freudizmusra, a Zöld könyvre: ez mind valószínűsíti föltevésünket. A zárókép borzalmas szépségét a „boldog halmok” és a rájuk „lágyan” kiülő hullafoltok feszültsége, ez a megint csak pontosan József Attila-i szituációra simuló kép adja meg: a nyár középi tájjal, a gyenge gyeppel kifejeződő teljesség egyfelől, az oszlás (!), a vér, az alvadás, a sírás, a lekonyulás, illetve a hullafoltok jelenségcsoportja a másik oldalon: a pusztulás jelei. Egészen pontosan, a hullafoltok a pusztuláson túli állapotba visznek át, a lágyság képzete pedig nemcsak a folyamat objektív minőségét, hanem a szubjektumnak a halállal kapcsolatos álláspontját, halálvágyát, a „boldog halmok” és a lágyság összképzetében a nőiességet, talán az anyaságot is, a megsemmisülés gyönyörét érzékelteti.

Itt van a visszakapcsolás a negyedik szakasz Űr-anya képzetére, a harmadik szakasznak a feminin „semmiségbe” igyekvő maszkulin „mindenség”-képzetére. Ez tehát szintén szexuális jellegű, de már nem patologikus, nem „fordítva” szexuális aktus, mint a harmadik és a negyedik szakaszé („mint fordítva, bennem épp e / gondolat...”). Hadd tegyük még hozzá, hogy itt, a záró szakaszban már szó sincs az én ösztönének szubli- málásáról: az ösztön itt gáttalanul működik. A zárszó, egyben a vers zárlata is a tömör, egyszavas „alkonyúl” kijelentő mondat.