Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - Koncsol László: „... szublimálom ösztönöm ...”

anyagban, hanem önmagában, a formában mozdul előre: „Ez a második sora”. Leleplezett műhelytitok, közvetve annak a bevallása, milyen gyötrelmesen születik ez a vers, hogy a költő milyen fogcsikorgatva kényszeríti magát az írásra. Mintha nem volna mondanivalója, csak költői akarata volna, hogy megszólaltasson egy tanult formát, hogy dolgozzék mindenáron, írjon mindenáron, hogy a munkával föloldja feszültségeit. Mintha egyfajta munkaterápiára készülne a verssel, ahogyan Le vagyok győzve című költeményében jelezte: „S »dolgozom«, ímhol e papírhalom — / a működésben van a nyugalom.” Mintha a vers önnemzése, nárcizmusa, árnyjáték, mély kiterjedés nélküli versárny, vers-délibáb — metavers volna. Egy készen kapott forma előhívása és képzeletbeli megtöltése előbb puszta versleíró tartalommal, majd fonetikai vázlattal, tehát egyféle formaihlet, út a formától a tartalom felé; de nem maga a tartalom, hanem csak a költőnek a tartalomról alkotott általános fogalma szólal meg a formában: „íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen / címe: »Költőnk és Kora.«” A négy sorral kialakult a strófa első periódusa, s ez a kis szövegtömb csupa feszültség: feszes, bár könnyed ritmus, de tétova, minden konkrét tartalmat nélkülöző expozíció; ennek ellenére, ha közvetett módon is, részben a forma, a ritmus, a magas és mély hangrendű sorvégek váltakozása és a zöngétlen zárhangok, illetve a fogalomszerűen is megnevezett keménység révén, mégis kész verstéma. (A keménységet a szöveg megszólaltatja, de egy nyelvtani fogalommal és egy mődhatározóval is fölhívja rá a figyelmet: „K betűkkel szól keményen...”). Játék is van ebben a verskezdetben, artisztikum, játszadozás a súlyos és komoly, sőt komor címmel, verszenei lehetőségeinek nyilvános kipróbálása, ezzel mindjárt egy apró fintor is az egész fölött, távolságjelzés, utcára kivitt ötvösműhely, de ugyanakkor valami nagyon komoly is: egy költői magatartásmodell — egy „kemény” korhoz illő „kemény” modell — fogalomszerü fölvázolása. Ez tehát az első szakasz első periódusa.

Az első négy sor a vers egyetlen pozitív értékű tömbje. Valami épülni kezdett, össze is állt benne, s ha másodlagosan, programosan, némi ars poeticái színezettel is, de erőt mutat. Ébredő energiát, kristályosodást és telítődést sugároz ki magából; nem utolsósorban a forma feltöltődését ígéri.

A szakasz háromsoros második periódusa mindjárt ki is ábrándít várakozásunkból: „Ügy szállong a semmi benne, / mintha valaminek lenne a pora...”

Először azt értjük meg belőle, hogy a költő ezt az örökbefogadott formát nem tudja megtölteni adekvát tartalommal, hogy a forma és az üzenet között feszültség keletkezik, annak minden versesztétikai következményével. A formát ugyanis ettől a pillanattól fogva az inadekváció szempontjából kell megítélnünk. Kiürült lélek, a programot nem fedő magatartás, a formába nem illő tartalom: a forma váratlanul ellentétes értelmet kapott. A semmit táncoltatja. Azt hiszem, ettől az állandósult meg nem feleléstől olyan megrázó ez a vers. Ettől az önmagából való teljes kifordulástól, melyre tételesen is, egy tartalmi és formai kontraszt alakjában itt, az első szakasz két periódusának határán került sor.

Ez a második periódus a „kemény” formában szállongó „semmi”-ről beszél, de ez a „semmi” egy hajdani „kemény”-ségnek, egy elporladt vagy elhamvadt kemény „valaminek” a maradványa — szellem, emlék, por, füst, levegő, hamu, vagy maga a puszta, kiürült költői nyelv, a forma. Kétségtelen, hogy a cselekvés, a kiteljesedés programjával szemben megjelent a versben a pusztulás, pontosabban szólva a szélsőségesen más halmazállapotba való áttűnés képzete. Anyagiból szellemivé, tapinthatóból emlékszerűvé, tartalmiból csak formálissá és formaivá, anyagiból és gondolatiból — nyelvivé.

A második periódus nyelvtani szempontból módhatározói alárendelő összetett mondat, stilisztikailag hasonlat. A költő azonban nem érte be egyetlen hasonlítóval a hasonló mellett. A periódus első sorát, a hasonlót („Ügy szállong a semmi benne") a második szakasz elején megismételte, s új hasonlítót épített rá: „mint valami: a világ / a táguló űrben lengve / jövőjének nekivág”. A következő, a harmadik hasonlító: „ahogy zúg a lomb, a tenger”, végül a negyedik: „ahogy vonítanak éjjel / a kutyák...”

Négy hasonlító lépcsőfokain mentünk itt végig. Az első fokon két elvont fogalom, két antonim szó, a „semmi” és a „valami” került szembe egymással, a „semmi” egy közelebbről meghatározatlan vegyi vagy fizikai átalakulás végterméke gyanánt: valami széthullt vagy elhamvadt, egy „kemény” minőség elporladt. A lépcső második fokán a másodszor is megnevezett „valami” fogalma áll, de szinonimájaként, a lét legáltaláno