Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - Koncsol László: „... szublimálom ösztönöm ...”

sabb jelölőjeként a „világ” fogalma is megjelent, mégpedig egy „kemény”, egy dinamikus motívum képében, pozitív résztartalom gyanánt, mint a második szakasznak az első strófa pozitív első tömbjével párhuzamos első, szintén pozitív értékű szövegmezeje. A versszak második periódusa még tovább megy a „valami” konkrétizálásában: a költő az űr makrokozmosza után a „lomb”, majd a kontinentális léptékű „tenger” mikrokozmoszát, illetve azok ugyancsak érzékelhető, de bizonytalan minőségű, pozitív és negatív irányba egyszerre mutató hangjeleit: zúgásukat is bekomponálta a szövegbe, hogy a hasonlatsor végén az emberhez legközelebb élő és válságait, fenyegetett voltát, pusztulását vele együtt élő és a legexpresszívebb, nyelven túli nyelven kifejező állatokkal, a kutyákkal, végül a hasonlatsor igei pólusán, az előző lépcsőfok „zúg” igéjének párjaként éppen a „vonítanak” igei állítmánnyal vigye föl a hasonlatsort az első két szakasz hangulati csúcsára. A második strófa második periódusa is szembefordult az elsővel, s negatív értékűvé alakult.

Pozitív szövegmezővel szemben negatív periódus, majd ugyanez az igenlő, illetve tagadó művelet a második szakaszban is... Szigorú logikával fölépített hasonlatsor az általánostól és határozatlantól („semmi” és „valami”) az általánoson és határozotton keresztül („világ” és „űr”) a növényvilágig és a tengerig, tehát a konkrétig, majd a félelemmel teljes állat bevonásával az emberi szenvedés közvetlen közelségébe, a másik, az igei vonalon a határozatlan, gyakorító mozgásképzettől („szállong”) a dinamikus „nekivág” igén át az ambivalens hallásképzetet keltő „zúg”, majd az ijesztő, tehát egyértelműen negatív hangulatú „vonítanak” igei állítmányig, a harmadikon, a nyelvtani kategóriák vonalán a három első lépcső egyes számú alanyai és állítmányai után az utolsó fokozat váratlanul kiugró többeséig, éppen ott, ahol a második szakasz hangulati értéke egyértelműen negatívba csap át, s ahol az egész versfolyamat tételesen is közel kerül a vers szubjektumához: így épül fokról fokra a vers.

Az első szakaszról is föltárt titkokat szem előtt tartva már most elmondhatjuk, hogy József Attila versépítő ösztöne betegségében, esett állapotában, halála előtt is lefegy- verző, teljes és fölényes biztonsággal működött; egyszerre volt szenvedője és figyelője bajának, s ami mindennél megrázóbb, még artisztikus játékokra is telt művészi erejéből.

Ha ezek után az első szakasz végén exponált „semmit” vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy ez a „semmi” minden fokozaton egy ilyen vagy olyan „valami”-hez kapcsolódik: az első hasonlatban törmelék vagy füst, tehát emlék is, emlékeztető, a másodikon a lét látható alakja, a harmadikon a lét hallható megnyilatkozása, végül a negyediken egy meghatározhatatlan elemi érzés, egy állati félelem misztikus hangja. Csupa-csupa jel; a négyből három esetben, mesteri fokozással, a pusztulás, a széthullás, a szenvedés, a félelem jelei.

A harmadik szakasz első tömbjében az előző strófa első periódusának dinamikus mozgása ismétlődik meg, de fokonként kozmikussá táguló anyagon: a mikrokozmoszé a makrokozmoszban. A mozgás a szubjektumból indul el, akihez a vers a hasonlatsor „kutyák” lépcsőjén jutott közel: „Én a széken, az a földön, / és a Föld a Nap alatt, / a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad —”. Az első sor két erősen csonka, de párhuzamos szerkezetű mondatból áll. A második sor nyelvileg gazdagabb, csak egy fokozat — egy mondat — tölti ki, végül a negyedik lépcső két sort foglal le magának. (A mondatok sorterjedelmének növekedése a mértani sort követi!) A konkrét, anyagi első tömb után a második periódus a két jól ismert, elvont antoním fogalmat, a „vala- mi”-vel rokon, de határozott tartalmú „mindenség”-et és a vers vezérmotívumát, a „sem- miség”-et állítja szembe összegező szándékkal, majd mindjárt azt is jelzi, hogy a szubjektum belső világa kiürült; hogy amit most közölt, az sem gondolat, csak közhely: „mindenség a semmiségbe, / mint fordítva, bennem épp e / gondolat...”

A tágulás az első versszak második periódusában a határozatlan és általános „valami” fogalommal kezdődött, majd a szubjektum közvetítésével a csillagzatokig terjedt, végül visszatért az én-hez: a szubjektum lelkében tátongó „semmi” közvetett fölmutatásához egy strófazáró hasonlat második részében, a hasonlítóban.

A harmadik strófa vége tehát visszakanyarodott a szubjektumhoz és a semmihez. Itt kezdődik, ezt mintegy megismételve a negyedik strófa is: az előző szakasz főképzetét, az űrt, mellyel az én a versben állandóan kapcsolatba kerül, a költő itt a lírai hősbe is beplántálja. A kozmikus kommunikáció két pólusát szintetizálja vele, mondván: „Űr a lelkem.” A „semmi” és a „semmiség” után az „űr”, a harmadik szinonima is elhang