Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Koncsol László: „... szublimálom ösztönöm ...”
Valószínű, hogy a cím is kölcsönzés. Nyilvánvaló, grafikailag is kifejezett citátum; ha nem más, legalább önidézet. Kölcsönzés, mint a forma is; irodalomtörténeti, de mindenképpen irodalomesztétikai indíttatásról árulkodik, némi kvázi-irodalomtörténeti mellékízzel, stilusjátékkal, régi irodalomtörténészeink nyelvi modorát ironizálva. Ha elfogadjuk, hogy nyelvtanilag, ragozott formájában persziflázs, tartalmi szempontból azonban önidézet, akkor eredetét valahol A mai költö feladatai című kis esszéjében kell keresnünk. Tanulmánya valamikor a „Költőnk és Kora” előtt íródhatott, s a prágai Oj Szellem 1937. október 15-i számában jelent meg. A cikk teljes egészében a költő és a világ (a kor, a társadalom) viszonyával foglalkozik. Thomas Mann két mondatát idézi, s ezekhez fűz reflexiókat. „De hol az az igazi költő, akinek, ha embertelenségre bukkan (s hol nem bukkan embertelenségre éppen a mi korunkban?), ne volna hozzátenni valója a világhoz és művéhez, az emberek közös művéhez és önmagához? A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakítja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz. (...) Mi, mai költők, nem tehetünk mást, minthogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét jelszavaival és fegyveresen megkísérlik a költők örök ellenfelei a »tömegeket« legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadságtól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántorítani.” Ahogyan a magyaros, táncos régi forma idézet, ugyanúgy idézet a régies alakjával távolságtartó cím is; mindkettő arra alkalmas, hogy a költő a saját gyötrelmes közlendőit, a leggyötrelmesebbeket, a szóval már ki sem fejezhetőket, a csak szavakon túliakat szembesítse velük: a címmel lineárisan, a formával belül, a vers terében. A szembesítés itt nem tagadást jelent, hanem a föltételezett ősmintában meglevő tendenciák félelmesen következetes kiteljesítését. Azt a mennyiségi abszolút fokot, mely, mint tudjuk, átcsapott egy új, egy tragikus József Attila-i minőségbe. A vers első sora is irodalom, irodalomelmélet; egy kicsit a költői műhely titkainak leleplezése: „íme, itt a költeményem”. A második sorral a vers még mindig nem az a naprendszer meg a börtön csillagzatokkal halad — mindenség a semmiségbe, mint fordítva, bennem épp e gondolat. Or a lelkem. Az anyához, a nagy Őrhöz szállna, fönn. Mint léggömböt kosarához, a testemhez kötözöm. Nem való ez, nem is álom, úgy nevezik, szublimálom ösztönöm... Jöjj barátom, jöjj és nézz szét. E világban dolgozol s benned dolgozik a részvét. Hiába hazudozol. Hadd most azt el, hadd most ezt el. Nézd az esti fényt az esttel mint oszol. Piros vérben áll a tarló s ameddig a lanka nyúl, kéken alvad. Sir az apró gyenge gyep és lekonyúl. Lágyan ülnek ki a boldog halmokon a hullafoltok. Alkonyúl.
