Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Koncsol László: „... szublimálom ösztönöm ...”
Az ősminta és az ú] vers beszédes és artisztikus korrespondenciájára egy hazai, csehszlovákiai magyar példát, Tőzsér Árpádét hozom föl szemléltetés gyanánt. Az annak idején még fiatal, húsz-huszonegy éves Tőzsér, 1957-ben, Őszi világ őszi szemmel című versét, mely a természet vetkőzéséről, Illetve ebben a jelképben a világ lemeztelenüléséről, tragikus igazságok lelepleződéséről szól, csonka Balassi-strófákban komponálta meg: „Mit egy évig tanult / a föld, halomra hullt / egy nap alatt. Lemállott / róla a takaró, / s immár a nyers való / jelenti a világot. / S az csak rög, meg avar! / A keserű magyar / látja így ugyan, érzem, / ki huszonkettedik / esztendejébe nyit / semmi nélkül, pucérén. / Ki, mint a táj, színét, / átrendezte hitét / nem fontolgatva, bőszen, / s most áll zavart-fakón, új után kutatón / e mozgó, furcsa őszben.” Úgy érzem, szoros a kapcsolat egyfelől a reneszánsz költő teljes és aktív szubjektumú, illetve a fiatal Tőzsér csonka, vetkőző világa között, másfelől az ősforma eredeti és csonkított változata között, s nem kétséges, hogy ennek a formahasználatnak is üzenetértéke van. Mint mondtuk, ez az artisztikus üzenet, amelyet elég nehéz szavakba foglalni, főleg a szakmának szól. Nem vagyok otthonos a József Attila filológiában, ezért főleg valószínűnek érzett sejtelmeimre támaszkodom, mikor a költők és művek tartalmi-formai korrespondenciáit próbálom bizonyítani, de tudva, hogy József Attila legkedvesebb költője Csokonai volt, s jól ismerte és szerette a kor líráját — fél szememet Kisfaludy Sándor művén, fél szememet József Attila szövegén tartva nem lehet nem észrevennünk sz ihlető, a József Attila-i léthelyzetet reveláló, sőt, bizonyos értelemben a megfogalmazást is befolyásolni tudó mozzanatokat a kétségtelenül naiv, sokszor mesterkélt és több vallomáson túli programot is követő, de nagyjából őszinte és alapjaiban hiteles Kisfaludy- műben. Láttuk, hogy József Attila az utolsó hónapok szövegei szerint, de már korábban is következetesen szembesítette múltját a jelennel. A kesergő szerelem is a boldog, csonkítatlanul teljes múlt és a boldogtalan, csonka, a hős elpusztításával fenyegető jelen szembeállításával kezdődik: ......Teli arcom elsorvadott, / Lehúlltanak rózsái; / Vidám s zemem beapadott, / Elhúnytanak szikrái. (...) Tetememnek fogy ereje, / Kedvekben nem enyhülhet; / Roncsolt agyamnak veleje, / Elmém már nem repülhet. / Kerülöm a mú- latságot, / Epedezek, búsongok; / Kerülöm a társaságot, / Magánosan bolyongok. / A barátság deríteni / Édes szóval igyekszik; / De nem képes enyhíteni, — / Szívemen nagy terh fekszik. (...) A napkelet, napenyészet / Búmban tűnődve talál; / Kihalt nékem a természet, — / Éltem egy hosszú halál.. .” Elképzelhető, hiszen minden olvasó ember jól ismeri az élményt, hogyan rezonálhatott az ilyen sorokra az 1928, de főleg 1933 óta egyre betegebb József Attila, akinek megtöretett arca 1935-ös fényképéről, lelkének hite szerinti állapota pedig verseiből ismerős: „be vagy zárva a Hét Toronyba / és már sohasem menekülsz”, vagy „Le vagyok győzve (győzelem ha van), / de nincs, akinek megadjam magam. / Úgy leszakadtam minden más világról, / ahogyan lehull a gyümölcs az ágról. (...) Köztetek lettem bolond, én a véges. / Ember vagyok, így vagyok nevetséges.” Itt van aztán az ősminta vezérmotívuma, Kisfaludy Sándor hősének mindent átrendező fő élménye, a viszonzatlan szerelem, s oda kell figyelnünk a Himfy korfestő strófáira, például a harmadik énekben; az egész világot megrázó forradalmak és háborúk képe bontakozik ki a naiv, de hű és megkapó sorokból: „Mars vad dühe bont, dönt, dúl, vág, / A merre jár, s öldököl; / Vérben fetreng a fél világ, — / Minden kidül helyéből: / Századokig büszkélkedett / Tartományok omlanak; / Örök létre törekedett / Alkot- ványok bomlanak...” — és így tovább. Kisfaludy a témát részletesen is kidolgozta, s lebontotta — mai fogalmainkkal szólva — osztályok, nemzetek, nemek, nemzedékek, a világgazdaság és kereskedelem, a kultúra, az életszínvonal és egy-egy absztrahált, tipikus emberi sors fölvázolására is. Az analógiák, a beleérzések, az átértelmezések és aktualizálások lehetősége ebben a témakörben is adott volt József Attilának, akár min) távoli olvasmány-emlék, akár mint friss vagy fölfrissített élmény, mely ihlető impulzussá vagy legalább is az ihlet katalizátorává erősödött. Köztudott, hogy A boldogtalan szerelem dal-strófáit Kisfaludy a szonettból fejlesztette ki. (József Attila versének strófaszerkezete is őrzi még a szonett külső-belső struktúrájának lényegét: a négysoros strófamező és a tercinák közti verszenei és tartalmi feszültséget.) Kisfaludy a petrarcai minta belső tagolását híven megőrizte; a szonett
