Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - Koncsol László: „... szublimálom ösztönöm ...”

tál?”), hogy forradalmi lendülete is visszájára fordult („Mért siettél, ha elmaradtál?”), megkérdőjelezte a költősors értelmét („Miért nem éjszaka álmodtál?”), költői exhibicionizmusát („Magadat mindig kitakartad”), költői mazochizmusát („sebedet mindig elvakartad”), költői becsvágyát („híres vagy, hogyha ezt akartad”), szerepjátszásnak, affektáltnak, mondvacsináltnak, alaptalannak érezte egykori kivetettségét („Bujdokol- tál? Vájjon ki űzött?”), elhibázottnak társadalmi attitűdjét („Karóval jöttél, nam virággal”). összegezve, mint mondtuk, József Attila ezekben az utolsó versekben egész múltját s a múltban szubjektumának egész kapcsolatrendszerét átértékelte. (Szerelmeit is, mondván: „Szerettél? Magához ki fűzött?”). Ügy érezte, hogy egész múltja, addigi élete csupa kudarc, egyetlen hatalmas tévedés. A kérdés, a Karóval jöttél kezdetű vers negyedik szakaszának, a költészet szövegmezejének zárókérdése, „S hány hét a világ, te bolond?” valószínűleg nemcsak azt jelenti, amit a tréfás-gúnyos népi fordulat, hogy mi újság?, hogy vagy?, hanem azt is, szószerinti értelemben, hogy meddig élsz még, mikor fejezed már be az egészet, meddig halogatod még az aktust, mellyel hiábavaló, senkinek sem kellő életed végére pontot teszel. Végül a kérdés körül a népi válasz is ott dereng: „Mával is kevesebb”, a kifejezésnek mind eredeti, évődő, áttett, mind baljós, közvetlen értelmében.

Jeleztük, hogy ezekben a versekben a múlt és a jelen éles ellentéte jórészt a szerkezetre is kihat, illetve más szerkezetképző elveken is végig hullámzik. Közös, egymást átfedő, de le nem romboló hatásukra hadd hozzam föl a Karóval jöttél című vers példáját. Az első és a második szakasz a múlt és a jelen ellentétét festi. Az első szakasz a negyedik sor közepéig a múlt, az annak idején értéknek hitt dinamizmus szövegmezeje, múlt időben, mellérendelést és gondolatpárhuzamokat fedő ragrímekkel. A folytatás a második szakasszal együtt a jelen, a mozdulatlanság, a bezártság, a magány, a kényszerű statika tömbje: a szándéktalanságé, az erőtlenségé. A harmadik szakasz az én és a társadalom kapcsolatát vázolja föl, a negyedik szakasz a költői, az ötödik a magánemberi szférát. A harmadik strófában az idő ellentéte nem tételes, de benne rejlik; a hős utólagos oknyomozást folytat benne, s a tömb ellentéteit a szubjektum és az objektum, illetve a szubjektum és a helyzet összeférhetetlenségéből eredő feszültség szüli. A negyedik és az ötödik versszakban, mindkét szakasz első és második fele között ismét előjön a múlt—jelen feszültség. A Talán eltűnök hirtelen című vers szerkezetét végig, és ritmikus, két soronkénti szabályossággal, az íme, hát megleltem hazámat című költeményét rejtettebben és szabálytalanabb váltakozással ugyanez a két pólus, az idők és a pozitív—negatív értékeknek a két időbe simuló és önmaga ellentétébe átcsapó kontrasztja alakította ki.

A „Költőnk és Kora” című vers részben, egészen pontosan felerészben kilóg ebből a múlt—jelen pólusai közé szerkesztett verscsoportból. Ez a szöveg teljes egészében, mind értelemszerűen, mind nyelvében jelen idejű. Szinkróniája következetes, s a jövőbe sem nyúlnak ki belőle vágyak, tervek, gesztusok. Nincsen jövője, jelenét térben és időben csak az űr zárja körül; űr, amelybe a kiürült lelkű szubjektum törekszik: a megsemmisülésbe, a rokon semmibe való föloldódásba.

Ami a vers formáját illeti, föltevésem szerint a formaválasztásnak egy sajátos, ritka módjával állunk itt szemben. Azzal, amikor a költő egy előd jellegzetes, őt és korát is idéző formakreációjához folyamodik, hogy a változatlanul vagy némileg módosított forma átvételével külön, sajátos, járulékos jelentést is kölcsönözzön vallomásának. Ebben az esetben a Himfy-strófának, A kesergő szerelem ún. dal-strófájának egy módosított változatáról van szó. Az ilyen formakölcsönzés egyik szerepe kifejezetten artisz- tikus; ez az üzenet a beavatottak egy meglehetősen szűk köréhez szól, olyanokhoz, akik érzékelni és szakmailag, a céhen belül is értékelni tudják az őstípus és az új mű formai, tartalmi és hangulati korrespondenciáit, a külső-belső megfeleléseket és különbségeiket.

Hadd szögezzük le gyorsan, hogy ez a formakölcsönzési mód nem azonos más formák, például a szonettforma alkalmi használatával. A szonett ugyanis már rég elszakadt eredeti költői attitűdjétől, s nem idézi Petrarca vagy a még korábbi költők világát, amellyel a költőutód, ha szonettet ír, ilyen vagy olyan viszonyba kerülne. Talán csak egy-egy újabb szonettmagyaritási kísérlet jelent valami hasonlót, de nem annyira az idő, hanem a földrajzi tér vonalán, s nem költőközi, hanem poétikai rendszerközi (kelet-nyugati, és kissé rétegkultúraközi) értelemben. („Magas kultúra” kontra népi kultúra.)