Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái I. (előadás)

A fordítás tehát a maga történeti folyamatában a könyvkiadás — sőt egyáltalán az írásbeliség — keretébe bele nem szorítható fogalom. A fordítói tevékenységet a kezdet kezdetén a kényszerítő szükség szülte, és azóta sem vált öncélúvá, az idejükkel mit tenni nem tudó kotnyeles ínyencek csemegéjévé. A fordításra szükség volt, szükség van, és mindig is szükség lesz, mert az évente — ha nem tévedek — jó ötven millióval szaporodó emberiség nem egy nyelven beszél. (Csak mellékesen: a nyelvtörténészek adatai szerint a földkerekség élő nyelveinek száma napjainkban több mint két és fél ezerre tehető.)

Ami a nyelvek eredetét illeti, a tudomány a maga eszközeivel dolgozik, és figyelmen kívül hagyja a bibliát, ám az Ötestamentum ide vonatkozó epizódjának szimbolikája jól felhasználható annak szemléltetésére, milyen végzetes baj származbatik abból, ha az egy művön szorgoskodó emberek nem értik egymás nyelvét, és nincs tolmács, aki segítsen a bajukon. Engedtessék meg hát, hogy miként a maguk keresztény hitében erős reneszánsz, illetve humanista papok — többnyire főpapok — szűkebb egyházi teendőiken kívül bátran merítettek a görög és római mitológia tárházából, egy pillanatra most én is visszamenjek Babilon vizeihez, ahol épp abbamaradt a bábeli torony építése, mert isten büntetése következményeként beállt a nyelvzavar, és az építők egyik pillanatról a másikra nem értették meg egymást, úgyhogy kénytelenek voltak dolgukvégezetlen szétszéledni, a megkezdett művet pedig az enyészet martalékául hátrahagyni. S ha már itt vagyunk az emberi nem bibliai történetének első nagy fordulópontján, szenteljünk még egy kis időt a — mondhatni — ellenpéldának is, mely már az Üjtestamentumban található. Pünkösd napján tüzes nyelvek alakjában leszállt az apostolokra a Szentlélek. Az apostolok elteltek a Szentlélekkel, s míg szívükről lehullott a félelem bilincse, különféle nyelveken kezdtek szólni, és az emberek megértették őket. Vagyis a Szentlélek ereje pótolta a fordítót, a Szentlélek ereje töltötte be a tolmács szerepét, hogy a bábeli tragédia átkos következményei elháruljanak, és az emberek újra szót értsenek.

De térjünk vissza abba a kerékvágásba, amelyben haladni akarunk, és nézzük meg, mit mond erre vonatkozóan is a tudomány. Bárczi Géza szerint a nyelv az emberi társadalomban az érintkezésnek, a közös munka megszervezésének eszköze. Ez tapasztalati tény, és fennáll különböző nyelvű emberek közös munkája megszervezésében is. Tágabb keretben, történelmi méretekben vizsgálva a kérdést ugyanerre az eredményre jutunk. így civilizálódott és integrálódott a középkori Európa, így szerveződött Európa népeinek közös munkája. Az eszköz a már egyetlen nép által sem beszélt latin nyelv volt. Igen, fönt a csúcsokon, mint az államigazgatás, a jogalkotás, de elsősorban a diplomácia, a vallás gyakorlatában pedig a szorosan vett liturgia nyelve. A deákok csekély számával szemben — néha a szó szoros értelmében szemben — azonban ott voltak a rusztikusok tömegei. Ezekhez a latinnal nemigen lehetett közel férkőzni, ezek csakis a maguk nyelvén értették meg a másik embert, és csakis a maguk nyelvén tudták megismerni, befogadni, sajátjukká tenni — esetleg visszautasítani — azt, amit egy másik nyelvből, mint a „bölcsesség tárházából” véve felkínáltak nekik. Népek enyésztek volna el, (köztük a magyar is), ha történelmük egy-egy adott szakaszában az akkori fordítók nem teszik lehetővé számukra a kor leghaladóbb eszmerendszerének lehetőségét, elősegítve így a környezetbe való beilleszkedést, vagyis a megmaradást. Egy egészen új világ épült fel lassanként a fordítók nem csekély közreműködésével a tulajdonképpeni nemzet, a rusztikus nemzet lelkében, és a magyarság, csakúgy, mint a többi nép, megtalálta a helyét Európában. Kár, örök kár, hogy ugyanazoknak vagy más írástudóknak jóvoltából nem kerültek papírra, s nem örökíttettek meg a régi lélek ősi és egykorú kincsei, sőt épp az írástudók fordultak el dölyfösen, jobb esetben lekicsinylőn ezektől a soha többé nem rekonstruálható értékektől, és a „parasztoknak” afféle alacsonyrendű „csacska meséit” látták bennük. De hát a középkorban vagyunk, nem csodálkozhatunk azon, hogy a papok az evangélium hirdetését, a kereszténység terjesztését, a nép keresztény hitre térítését tekintették feladatuknak, nem pedig a pogány világ megörökítését, kezére játszva ily módon a politikának, az államvezetésnek, mely nem kockáztathatott, nem tűrhette meg az új mellett a régit, amikor lépten- nyomon felütötte fejét az egész művet, a keresztény Európába való beilleszkedést veszélyeztető pogány lázadás. Igen, az egyház a politikával párhuzamosan munkáikor.>tt a maga művén, a papok miséztek, kereszteltek, bérmáltak, eskettek, temettek a liturgia