Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Koncsol László: „... szublimálom ösztönöm ...”
Koncsol László ....SZUBLIMÁLOM ÖSZTÖNÖM..." J ÓZSEF ATTILA „KÖLTŐNK ÉS KORA“ CÍMŰ VERSÉRŐL Hadd kezdjem egy vallomással. Nem kevés gondot adott az elemzendő szöveg kiválasztása. Gondoltam például a Medáliákra; kétségtelen, hogy szép, színes kaland lett volna, de ez a talányos sorozat inkább csak az intellektusomat izgatta. Gondoltam más versekre is, egytől egyig József Attila fölfutó korszakaiból vagy a zenit éveiből, de vers és föladat továbbra sem tudott teljesen egymásra találni bennem. Gondolom, végül is eredendő hajlamaim, közegem, a csehszlovákiai magyar líra eszme- és hangulatvilága és saját magyar költői apokalipszis-elemző hagyományaim együtt tereltek oda József Attila utolsó költői korszakának, az utolsó pár hónapnak, még csak nem is korszaknak, csupán egy korszak értékű percnek a verseihez, hogy ott mindjárt meg is állapodjék a figyelmem. Eredeti elképzelésem szerint a tragikus végjáték hat verses dokumentumát elemeztem volna végig. Tettem is rá egy futó kísérletet, de be kellett látnom, hogy mind jelenlegi lehetőségeimet, mind az adott időkeretet meghaladó föladat lenne egy száz-százhúsz oldalas elemzés, a hat szöveg kölcsönös szembesítését, illetve a hat vers és a zenit költői szövegeinek konfrontálását is beleértve. Így kötöttem ki végül József Attila „Költőnk és Kora” című versének elemzésénél. A költő a verset Németh Andor szerint élete utolsó nyarán írta, s a Szép Szó 1937 októberi számában jelent meg. Az a pár hónap, amelyben elemzésre váró szövegünk, s előtte és utána a költő többi baljós vallomása is megszületett, a tragikus ömátértékelés ideje volt. Hirtelen, szinte egyik napról a másikra minden régi dolga más fényben tűnt föl előtte, élesen más, az előbbivel ellentétes szögből behulló fényben, s az új beesési szög, mely mindjárt torzít is, hiszen ugyanolyan egyoldalú, mint a régi fény volt, az én és a világ kapcsolatát is diametrálisan más természetűnek mutatta, mint a korábbi, az eredeti, a tipikusan József Attila-inak ismert fény. Hat jelzés, hat kiáltás ez a hat szöveg l„Költőnk és Kora", Le vagyok győzve, Szürkület, Karóval jöttél, Talán eltűnök hirtelen, íme, hát megleltem hazámatI arról, hogy lírai hősük nem bírja elviselni az új megvilágítást, illetve az így kitárulkozó, lemeztelenedett valóságot, tragikus fölismeréseit, s készül a pusztulásra. Mind a hat versnek nyelv- és szerkezetépítő alapelve az én és a világ, illetve a jelen és a múlt kettős ellentétpárja. Nagyjából olyan kép bontakozik ki előttünk, hogy a költő a múlt fogalmába sűríthető időben a világot eredetileg, a múltban, olyan negatív állapotú anyagnak tekintette, mely a pozitív értékű én megváltó aktusára, ha kell, életáldozatára vár. Nem kétséges, hogy az új fénytörés éppen ezt az értékviszonyt rendezte át a költőben egy tragikus fordulattal. Egyszerre szánalmasnak találta akkori önmagát („Bolondot játszottak velem”J, s funkciótlannak látta az egykor világmegváltónak, áldozatosnak, krisztusinak tervezett halált („s már halálom is hasztalan”). Szánalmasnak találta hajdani jóságát („Nagy nevetség, hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem”), önkritikusan értékelte gyermek—anya és gyermek—oktató, általában gyermek-felnőtt viszonyát („Dacból se fogtam föl soha / értelmét az anyai szónak. / Majd árva lettem, mostoha / s kiröhögtem az oktatómat”), bíráló szemmel tekintett vissza életszemléletére („Ifjúságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek”), úgy érezte, hogy erejét meghaladó célokat tűzött ki maga elé („Tejfoggal kőbe mért harap
