Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Hubik István: A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái I. (előadás)
Hubik István A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR FORDÍTÁS ÁLTALÁNOS PROBLÉMÁI Az emberek, ha a fordítás szót hallják vagy olvassák többségükben — de még az ava- tottabbak is elsősorban — a legmagasabb szintű szellemi javak közvetítésére, egyik nyelvről egy másik nyelvre való átültetésére gondolnak. E semmiképp sem elmarasztalható felfogás szerint a fordítói tevékenység gyümölcse a fordításirodalom: egy nemzet szellemi kincseinek fordítás révén elért gyarapodása. A tudományos vagy szakirodalomra éppúgy áll ez, mint a szépirodalomra. Szólhatna-e a tétel mellett meggyőzőbben valami, mint az, hogy most mi itt vagyunk, s részt veszünk a Szlovák Irodalmi Alap keretében működő magyar szépirodalmi, tudományos és szakirodalmi fordítási bizottság szervezte szemináriumon? És itt egy pillanatra álljunk meg. Az utóbbi mondat második fele, ugye, fülbántóan csikorgott, sejthetően híjával volt a szabatosságnak, következésképp talán a mondanivalót sem fejezte ki a szándéknak megfelelő pontossággal, erről pedig eszembe jut, hogy — ismeretlen okból — eddig még senki sem vállalkozott rá, hogy a véglegesség és egyértelműség igényével magyarra fordítsa az említett bizottság szlovák nevét, vagyis ezt a szlovák szöveget: Komisia pre umelecký, vedecký a odborný preklad do maďarčiny. Ne gyanúsítsanak meg holmi suta szellemeskedéssel, torz ötletek fitogtatásával. Azt akarom csak érzékeltetni, hogy a fordítói tevékenység területe, ennélfogva a fordítás problémaköre sókkal tágabb annál, mint ami róla a köztudatban él, azon belül pedig a csehszlovákiai magyar fordítás kérdéseinek ága-boga sokkal szövevényesebb, mint hisszük. Ahogy általában az élet, ez is többrétű, több szinten zajló folyamat, és túlterjed a szépirodalom meg a tudományok többé-kevésbé zárt világán. Vagyis ha mind ez ideig egyetlen cseh vagy szlovák tankönyv, iskolai segédkönyv, regény, verseskötet sem jelent volna meg magyar fordításban, a fordítás problémáival akkor is szembe kellene néznünk, mert lépten-nyomon beléjük botlunk, ha akarjuk, ha nem, izgatnak, cselekvésre, megválaszolásra, de legalábbis néma állásfoglalásra sarkallnak bennünket. A fordítói tevékenységek a mindennapi élet szükségletei diktálta sajátos formájáról van e helyütt szó, amelyet az alkalmazott művészet (alkalmazott grafika stb.) mintájára talán alkalmazott fordításnak is nevezhetnénk. Olyan jelenséggel, a fordítás adta lehetőségek olyan célszerű hasznosításával találkozunk itt, mely sokkalta régibb, mint a műfordítás, egyidős a történelemmel; annyit mindenesetre biztosan tudunk, hogy Nagy Sándor vagy Julius Caesar tolmácsai (sőt kémeiJ sikeresen űzték. Eltérő nyelvű kisebb vagy nagyobb embercsoportok egymással való érintkezése nem mehetett végbe anélkül, hogy ne folyamodtak volna a természetszerűleg kézenfekvő eszközhöz, a fordítás, a tolmácsolás kezdetlegesebb vagy fejlettebb módjához. Bizony hogy éltek a jól használható instrumentummal: akkor is, ha békés szándéktól vezéreltetve éppen szót akartak érteni egymással, és a kapcsolatot keresték, de ugyanúgy éltek vele, ha sanda céllal egymás titkait igyekeztek kitudni, illetve ha az erősebbik a gyengébbik meghódoltatásán munkálkodott. Az előadás szövege a tankönyvfordítók számára 1980. augusztusában Galántán megrendezett szemináriumra készült.
