Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Moyzes Ilona: A malomban
A MALOMBAN Zsupsz, és itt van ni: egy öreg malom. Csak úgy váratlanul és véletlenül. Azaz, hogy én vagyok itt. Évek óta erről álmodtam. Lám, az embernek csak álmodnia kell, és íme! Az eső zuhog. Belőlem a jókedv. Már hogyne lenne jókedvem, amikor eszembe jut a bőröndöm. A nyár fekszik benne, csupa könnyű nyári kacat. Nézek kifelé az ablakon és tűnődöm. Eszembe jut a téma, a Jóska kalapja is. Nagy a malom, a kalap kicsi, s bár lehet, hogy hihetetlen, de sehogy se tudom belegyömöszölni a kalapot a malomba. Nem fér el benne. Pedig, mondom, nagy, még nagyobb, mint hajdan volt, mert van egy új traktusa. Nos, szép is. Éveken át szépítgették, s az elhivatottak vallomása szerint három és fél milliót áldoztak rá, csakhogy én végre ide elkerülhessek és méltányosan elláthassanak minden jóval. A régiből nem maradt csak a neve: „Mlyn u Kratochvilű”. Nekem ma mégis kicsi, mert bajban vagyok a kalappal. Megígértem a szerkesztőnek. Most aztán mi lesz? Eltűnődöm néha, hogy vajon hogy veszi majd Jóska a kalapügyet. Mert az ő kalapjáról van szó. Históriáját először is formába kell öntenem. Költői kalap légyen az, ha már egyszer író hordja. Illetve hordta. Hajdan. Lehet, hogy majdan vesz egy újat, s akkor megbocsátja minden bűnömet. Jóska reális alkat. Realista író. Azért ő is megbontja olykor a világ rendjét. Vagy inkább a magáét... Az ilyesmi olyankor történik meg vele, amikor a valóság valóságos pontjait nézegeti szemüveg nélkül. Ogy kell neki. Hiú a fiú! Venné fel a szemüvegét. Bezzeg én végre felvettem a malomban, az újat, amit a közeli Svinyben csináltattam, s mondhatom, igen boldog vagyok, mert végre látok is. Tudniillik, közvetlenül az elutazásom előtt, éppen az orrom kellős közepén vált ketté a vacak műanyagja. Hiába ragasztgattam ragasztószalaggal, úgy hullott le róla, mint fiamról a jó szó. Pedig a fiam nem készült műanyagból. Mert ugye, ma már idestova minden „műből” van. Itt van például a trágya. Az sem a régi már, bizony nem. Műtrágya már az. Viszont mekkora káposztafejek kerekednek ki tőle! Legföljebb Blaskovics professzor siránkozik az onkológián. Az ő meggyőződése ugyanis, hogy a tehén megeszi a műtrágyával ajnáro- zott füvet, mi meg megesszük a tehenet, meg a tejet is, a tyúkot is, meg a tojását is, és persze mindent megeszünk, mert valljuk csak be őszintén, ilyenek vagyunk. Mintha csak azért születtünk volna, hogy együnk, s nem azért eszünk, hogy éljünk. Mert a műtrágyától a mi sejtjeink is fejlődnek, gömböcödnek. Blaskovics professzor szerint nem mindig előnyösen. Ha továbbra is ilyen iramban táplálkozunk, belehalunk. A rák észrevétlenül rágcsál bennünket, aztán hirtelen befal. Blaskovics porfesszor minden erejét latba vetve harcol értünk, de hát egy fecske nem indítja el a tavaszt... Ránk szakad a tél. Az örök tél — életünk végállomását jelenti. Csodálatos ez a malom! Ma reggel viszont egy felbolygatott hangyabolyhoz volt hasonlatos. Hajbakaptak a malom lakói. Egy lovag, szalmaözvegy, magányát enyhítendő egész éjjel bömböltette tranzisztoros rádiócskáját. A nyugalomra vágyók, kik belső harmóniájuk tüzét jöttek ide feléleszteni, kétségbeesetten csöndért könyörögtek a rádiós lovag ajtaja előtt. Rimánkodhattak, kopogtathattak, dörömbölhettek ajtaján, lovagunk a zene varázsában mélyen aludt. .. Engem a másik, a régi szárny vastag falai védtek, így az éjszakai „mulatságról” csak másnap értesültem. Tegnap igen hosszú sétát tettem az erdőben. Alkonyodott, amikor elindultam. Csak megyek, megyek, de sehogy sem akar véget érni az erdő. Végre kijutottam egy tanyára. Innen jól láthattam az országutat. Gondoltam, egy kis kerülővel eljutok rajta a maMoyzes Nona
