Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Dobos László: Vigasz
tünk, a szám, az arcizmaim merő görcs, harapni tudnék legfeljebb és addig szorítani nyakán az inget, mig a szeme körül feketedni kezd, itt, mindenki szeme láttára, észre sem veszik ... Zsibbadni kezdtek lábaim az ácsorgástól, zsibbadtam, zsibbadtam... a szemüveges soha sem jött ki a toalettből, valamelyik sejtem azóta is ott áll, őrzi az ajtót, vár, hogy elégtételt vehessen... S most itt a repülőtér, a végtelenség lehetősége. Beszállásra szólít a hangosanbeszélő. Reménykedem, elsodródunk egymástól, s a repülés idejére sikerült megszabadulnom e kellemetlen emlék ízétől. Mentegetőző, kis mozdulatokkal mégiscsak hozzám ül a szemüveges, hallgatunk a startolás perceiben, talán szótlanságával akar elégtételt adni nekem, gondolom. Az is lehet, félelmét palástolja a hallgatás: beleszorulunk az ülésekbe, meredeken húz fölfelé a gép, felhőbe rohanunk, érezni, hallani a motorok erejét, mégis a bizonytalanság érzése fog el. Szófián barlang vagyunk, míg a felhők fölé nem bukkanunk, majd csak a sokezer méteres magasság kissé nyugtató biztonságában szólal meg ismét társam: — Hol dolgozol? — Hiszen tudod. — És te? — Sehol, infarktusom volt, súlyos, leszázalékoltak, most csak úgy csellengek, tulajdonképpen nyugdíjas fiatalember vagyok ... — Hány éves is vagy? — Zavart, alázkodó tekintettel nézi arcomat, a szememet keresi: mindenkinek ez az első kérdése, sajnálnak, megsajnálnak... — Negyvenhárom. Valami elfoglaltságot keresek, ami lekötne, és amit bírnék is. Félek, tudod, fizikai félelmet érzek, és képtelen vagyok szabadulni a halálfélelem érzésétől ... Sokat foglalkozom magammal, valahogy el kell terelni a figyelmemet, talán az életem függ ettől... — Hisz szerkesztősködtél jó ideig, az írás ... írjál! — Sokkol, már sokkol, stresszel, amint tollat, papírt veszek a kezembe, kiver a veríték. Egy évig a feleségemmel voltam Romániában — ő tudósítóként — én csak úgy mellette, lezseren, úgy elbírom, látod. A tenger, jönni-menni... Összeszedtem kisebb híreket is, aztán csak úgy lenni, ha diplomata lehetnék, az igen, az más, mindig is az volt a vágyam! Bejártam a követségre, haverkodtak velem, meg biztattak is, és egyszerre haza küldtek, belekevertek valami ostobaságba... Most itt vagyok egyedül, már második éve. — Prágába minek utazol? — Kódorgok, tekergek. Nem találom a helyem. Megismerkedtem egy lánnyal... — Többször is tapasztaltam, az arca különös tartással adja tudtul a sikert, a lélek és test melegedettségét: megemelkedik valahogy, megnő, felülről néz, a messzibe pillant. Hatezer méter magasban repülünk és még innen is magasabbra néz... Azért lenne ez, mert egész életében kevés volt a megélt öröm? Alattunk felhőfoszlányok, lefeslettek nagy darab testvérünkről, gazdátlan, szertefutott nyájként mennek a nagy végtelenbe, elvesztett nagyságukat keresve kopnak semmivé. Társam fényképeket vesz elő, mosolygós szőke lány, nagy száj, keskeny, szürke szemek, hangsúlyozott mellek és combok. — Mit szólsz? — Jó. — Tetszik? — Helyes, így első ránézésre helyes. A kép nem minden, tudod... — Örülök, hogy neked is tetszik... Beleszerettem, egy tiszta lány, mikor megismerkedtünk, azt mondta: tisztességes leszek hozzád és becsületes. Érted ezt? A szavait nemcsak hallani, látni is, érdekes prágai akcentussal beszél, énekel egy kicsit... Lehet, hogy megmosolyogsz, hatalmába kerített, érted? Én, én neki akarok élni és úgy érzem, képes vagyok mindenre, kérlek, két hónapig fogamhoz verem a garast, két hónapig kuporgatom a pénzt, aztán feljövök, elengedem magam, három napig együtt lélegzünk... Ne hidd, nem a pénzre megy, ahhoz naiv, a szépet keresi, a gondtalanságot, érted?... Nekem ez ajándék ... — Műanyag zacskóba göngyölt dobozt vesz elő, fényképek. — Ezeket nézd!
