Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Dobos László: Vigasz
— Te is repülsz? — szólít meg egy Ismerős hang. Választékosán elegáns férfi áll mellettem. — Igen. — Prágába? — Prágába. — Régen találkoztunk! — áll hozzám féloldalt, arcomat nézi, a szememet, vonásaimból akarja kiolvasni az elmúlt időt. — Nyolc éve, tíz éve... — tűnődöm határozatlanul. — A te emlékezeted talán jobb, nem tudom, végtére is mindegy. Együtt nézzük a mesz- szit, s annak szélén a repülőt, sokszor voltunk együtt, gondolkodom, de így kettesben nem is nagyon, akkoriban állandóan csapatban jártunk, ücsörgéseink, ünnepléseink, vitáink mind seregben zajlottak és az ilyen alkalmak zaja elnyeli a beszéd nagy részét, kevés marad meg... Szűröm az időt, emlékezetem kergén ugrál egy évtized időtengerében, valami kedves történet lenne jó: elernyedni, mosolyogni, visszaolvasni... Nem, engem te rágalmaztál, mondom magamban; rajzó, nagy társaságban, hogy sokan hallják, hogy csámcsogjanak rajta, hogy vigyék a hírt sokfelé. Előbb mosolyogtam rajta, gondoltam, bolond beszéd, elmúlik, elviszi a szél, de ez a ficsúr — akkor annak neveztem magamban — szívós beszélő. Ment, leült és mondta: hallottátok...? Egy idő után már nem mosolyogtam a hallottakon, a számat rágtam tehetetlenül. Megcáfolni? Kinek, hol? Az ilyen beszéd ragadós, az emberek nem szeretik maguknál tartani, felveszik és leteszik: megleckéztetlek, megtorlom rajtad, üzentem neki. Kerestem, vártam a találkozás alkalmát, már gondolatban is a kávéházakat, a borozókat jártam; ha megtalálom felpofozom, jobbról, aztán visszatámasztom. Nagyvonalúan. Elegánsan. Erélyesen, hogy álljon meg benne a levegő, képzeletben verekedtem is vele, a földön hemperegtünk, ütöítük, téptük egymást, erősebb voltam. Nagyobb volt az indulatom... Elmúlt egy idő, annyi, hogy a harag megállapodjon és a szélein repedezni kezdjen. Aztán egy váratlan alkalom: májusi nagy bál, ott fedeztem fel, sok ember közepén állt, a hatalmas csillárokat mutogatta, talán a fényességüket magyarázta; hajtókájában gyöngyvirágszál, szemüvegéről visszaverődött a fény. Most megűzlek! Ez volt az első gondolatom; a harag érzékenységére egyenletesen pergett a zene ritmusa. Tangó. És én elindultam. Kikergetlek a májusi éjszakába, bele a sáros fűbe, bele az orgonabokrokba... Észrevett és kisurrant a bámészok gyűrűjéből, végig a bokszok előtt, sietve, mintha intézkedne, a levezető lépcsőnél megállt és visszakémlelt; innen az emeleti lépcsőre fordult, fent becsúszott a bárpult félkörös embersövényébe, háttal állt a világnak; a tükörben kaptam el a tekintetét, egymásra meredtünk, nem tudom meddig néztünk így; pillanatra megrándult bennem a béke, itt lenne a legjobb elintézni, látva habozásomat mosolyogni kezdett... Nem, hozzá akartam furakodni, ismerős italozók állták utamat, s mire a tükörképhez értem volna, már nem volt... Könyökömmel fordultam és a balkon korlátjához támaszkodva néztem a táncolok hömpölygését. Itt táncolt az egész világ: a szentségedet. A fejeket néztem. Gyöngyvirágszál, gyöngyvirágos hajtóka, te leszel a nyomravezető. Hátha táncolni állt... le a lépcsőn; a táncoló tömegben nem lehet egyenesen haladni, előbb én lökdösődtem, aztán engem taszigáltak, mire a felülről benézett helyre értem, a táncoló világ már elfordult... Átvettem én is a ritmust, a tehetetlenség érzése egyre nagyobb területet foglalt el belőlem, éreztem, hogy testem valamelyik részéből durva, szögletes mozdulatok törnek fel; nevetséges, ahogy egyedül sodródom így ... Aztán közrefogtak, csitítanl kezdtek, hagyjam, ne keressem a botrányt! Fogták a kezem ketten, hárman... kígyófarkát rángattam magam mögött és minden hozzám érő táncoson taszítottam egyet: nesztek, neked is, nektek is... ritmusra, így ni! Tataratam, papaam ... és akkor rám villant a szemüveg! ösvényt sodortam magam mögött, de ez inkább már futás volt... A toalett bejáratánál tűnt el... Végre az egérfogóban vagy, örvendeztem, innen nem menekülsz, igen, ez itt a zsákutca; strázsáltam, forgolódtam, szemem az ajtókon, s a bosszú hogyanján törtem a fejem: hátulról markolom meg és nyakához szorítom az inget, aki nézi tréfának is veheti, utána a derekába markolok, egyszerre két helyen érezze a szorítást, s ha ez nem elég, hátulról alárántom a nadrágot, az egyensúlyát billentem meg: már csak erőszakkal tudok hozzá közelíteni... Menekülése is bizonyítja, bűnös. A szó már képtelenség köz
