Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Dobos László: Vigasz
a pénzt... Amaramarama, én vagyok a gazda, itt minden az enyém... Matuzsálem vagyok, a folyó is az enyém, a szigetek ... Minden ... Az asszony írásra tanítja a némát, a nevedet, legalább a nevedet... B, két alma egymás mellett és egy vonal felülről lefelé... Bada Jani, kirakom neked almákból és levélszárakból. Nevet a néma, össze-vissza karcol a ceruzája, eltolja magától a papírt. Megfogja, vezeti kezét az asszony, játszanak: hívogatót, csábítót, becsalót... Valami talán most jön elő a gyermekkor hamujából, soha nem hallott hangok gurguláznak elő a néma torkából... Egyenes vonal, aztán lassan kanyarodik a ceruza hegye, először a lába rándul meg az asztal alatt: most fordulnak ki a gyermekkor udvarából, s ő sír, kapaszkodik, durva ruha tapintását érzi ujjain, de a kapufélfa már meleg: viszi az asszony keze, egyenes utca, eltűnnek a házak, napsütés a fehér papír, maga felett érzi a meleget, az asztalhoz feszíti lábait, egyik kezével a széket markolja, fél, nehogy megálljának, megy, amerre viszi az asszonykéz... Meleg homokba süpped a lába, mezítlábas kölykök hancúrozása: mennek boldogan, nyílnának a képek, de a melegség már a térde fölé kúszott, jó lenne felállni és még jobban sietni valami ismeretlen, nagyon jó helyre... Megszalad a ceruza és visszakanyarodik, ez a folyó örvénye, egybecsavarodnak a kezek, görcsösen, nem tud lélegzetet venni... Füle, szemgödre, szája hajszálerekre reped a nyomástól... Élete legnagyobb izgalmától. Vad mozdulatokkal ugrál a ceruza, reszketve markolja az asszony kezét.. . Kezébe tapad a ceruza, így jár az asszony után. Kutyaalázattal, kutyaszemekkel, nyö>- szörögve kéri, induljanak, menjenek a fehér papíron: kelten. Nézi kövülten a nőt, karját, fejét és onnan lefelé ... „Megtanulsz beszélni, he!” — csúfolódnak vele... Az elsőfokú bíróság Matuzsálem minden vagyonát az asszonynak ítélte... Reszket és sír a néma, hadradabaraba: a kerekeket megállítom, szaladjanak a kutyák is, menjen minden, a csónakot elkötöm, beleülök, vigyen bele a nagy vízbe, ezt olvasom tehetetlen hadonázásából — kócos öreg varjú, fészkestől seperték le a fáról. Megnézik az emberek, megtapogatják a vállát és mennek: az almafákhoz szalad és öleli őket, tépi a füvet, tördeli a fűzfák ágait... Az enyém, a folyó enyém... a síkság, minden, öleli karjával a levegőt, csapkod, ütlegel — a csend, az örök hallgatás most torzul tehetetlen bosszúvággyá ... Nem megyek ... az enyém minden ... Sok napokon hallani a panaszló sírást, addig van ez, amíg az utolsó alma is le nem hull a hóba, amíg magukhoz nem veszik az emberek, hogy próbáljanak igazságot szolgáltatni neki. VIGASZ Nagy szárnyú gép áll a repülőtér betonján, szembenéz az épülettel, rövid csőrén félkörbe tört ablakszemek. Nyár van, sugárzó tiszta levegő, messzire vezetnek a színek: a reptér zöldje a hegylánc kékjéig, a kifutók betonja felfehéredve a horizont széléig húz vonalat: az ég olyan nagy és olyan kék, amilyen csak a mesében létezik. Közel állunk a géphez, valaki a rakodást nézi, mások az órájukra pislantgatnak palástolt nyugalommal, olyan is van, aki a repülőtörzsétől húz gondolatbeli vonalat az irdatlan magasság közepébe. Köröttünk minden olyan puha, szinte mindent egyformán meg lehet fogni, a levegőt, a korlátot, a nagy madár szárnyát. Kicsit mosolyognak is az emberek, maguk elé, kétoldalt is, egymáshoz tartozón, egy várható élmény, a tudat alatt lappangó tragédiaérzés, és a szerencsés megérkezés reménye tartja életben az arcokat. 487
