Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Dobos László: A néma
Soha sincs egyedül. Amint lábai elől mesébe foszlanak a ködkutyák, valódiak tűnnek elé — három rozsdabarna méregzsák. Mindig előtte Jönnek, földhöz és lábhoz lapulva, gazdájuk helyett is hallgatózva, szimatolva, vizslatva. A kutya ükapák valamelyike még vad lehetett, a néma talán tudja is ezt, de el nem mondhatja, mert az a néhány mozdulat, amivel a világot mutatja, ehhez kevés. A kutyák szőrükkel érzik a néma mozdulatait, megkövülnek, ha megáll, csupán fülük görbül előre: kutyaszobrok emelik fejüket. Parancsolni tud a kutyáknak könyökének, kezének, vállának egyetlen mozdulatával — és mozdulatlanságával. Ezt sem mondhatja el, a parancsolást, az arca ilyenkor megnyúlik, elkövesül, számára ez lehet a félálom állapota, amikor azt hiszi, tud beszélni, embereket láthat maga előtt, akik hallgatják, mit mond, talán ezekben a pillanatokban érzi magát erősnek, magabiztosnak, érzéseinek talán ez a legmagasabb hőfoka — a parancsolás... Olykor három gyöngytyúk is jön vele, azok úgy körötte, előre, hátra, körbefogják, csipognak: a néma a követendő, a magasság, akihez igazodniok kell. Ö köztük a negyedik állat, vele teljes az ösztönök egyensúlya, s ha mégis elvesztik, rikácsolva, kárálva keresik, felrepülnek a fákra, a házak tetejére, szólongatják órák hosszát, talán már siratják is — keresik társként, királyként, világgá ment vándorként, földnyelte csendként, mert szemükben a néma sok alakban van jelen. Ilyenkor mosolyog, amikor keresik, amikor látja, hogy vannak olyanok is, akik nem tudnak lenni nélküle: fölfelé tartja fejét, ahogy a madárszárnyak emelkednek a levegő és az ég irányába. Biztosan tudja, mit gondolnak ilyenkor a gyöngytyúkok, de el nem mondhatja... Hadradabaraka... kevés a szava és hallgatásával védi is őket... A néma születése óta tapasztalhatja, a csend védelem is, a hallgatás és a csend körét kívülről nehéz vagy lehetetlen átlépni. Akkor is mosolyog a néma, ha mások ügyetlenkedését látja, télutókon odaáll a fák alá és nézi, ahogy a hétvégi kertészek gyámoltalankodva nyesik a fák ágait: aramaramar... A világra nyitja sárga, szuvas fogait, integet, hadonász, ujjaival a levegőt nyírva mutogatja, rázogatja az ágakat, aztán lemondóan legyint; tipegő, topogó lépéseivel valami soha nem látott táncot idéz: egyet-kettőt, de nem eszerint: oda s vissza, nyújtózva emelkedik és hopp ... Szélfúvás hajlítja így a füvek tetejét, veri egybe a fák ágait, a néma csak ezt a ritmust láthatta és érzi. Ezt utánozza esetlenül. Az életében sohasem hallott zenét, csak láthatta, hogy nem minden egyforma, és a fák is meghajtják magukat egymás előtt... Milyen lehetne a néma igazi tánca? Szemével fogná csak a mozdulatokat, ugrabugra, gondolhatná — bolondos esztelen emberek. Vadak és szelídek egyszerre, összeölelkeznek, elengedik egymást, aztán ismét ölelés. Értelmében szétesik a kétféle idő: hadrada- baraba... Akkor is mondja ezt, mikor szeme előtt összezavarodik egy letisztult kép. Iszonyú látvány lehetne a süketnémák tánca, amíg együvé állnak, ahogy összegubancolódnak, s nem lenne szünet, nem tudnák mikor kell abbahagyni, végtelen lenne a tánc, amilyen végtelen a némaság csendje is. Kiveszi kezemből a metszőollót, felmászik a létrán és kígyóügyes mozdulatokkal vágja az ágakat, közben dünnyögve beszél a fához vagy azokhoz, akik alulról nézik. Nem tudni. A kutyák s a madarak szemében a némának sok alakja van: most valami nagy pók alulról nézve, rozsdásbarna csomó, aztán kimerevíti végtagjait, megnyúlik, kezéhez feszülnek az ágak... himbálózik súlyát vesztve: keresztre feszülő emberállat. Nyújtja a kezét magasra, magasabbra, mintha ki akarná tölteni a mindenség hézagait. Most látni, milyen sovány és vézna a teste, ha így maradna, lehetne öreg fák csonka koronája, s halálba száradt ága is. Torzonborz madárként huppan a földre, csapkod is szárnyaival, keresve földi egyensúlyát ... Hadradabaraba ... Vigyorog és fölfelé mutogat; nézzétek, láthatjátok, hallgatnak rám a fák ... A némának gazdája is van, ha együtt mennek, a néma mindig csak mögötte lépked, ő a követő, nyilván a gazda szoktatta így: „Árva volt, nem kellett senkinek, kivert kutya volt, én könyörültem meg rajta”, ennyi a bemutatkozó életrajz. Ha megállnak, akkor is távolságot tart a néma, húsz kutyalépés, innen figyel, nézi a szájak mozgását: Hadra- dabaraba-társaságban csak akkor mondja ezt, amikor igenelhet és bizonyítja a gazda igazát...
