Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Dobos László: A néma
Itallal kínáljuk mindkettőjüket... „Erdész koromban egyszer a püspök úr meghívott vacsorára” — a gazda élete legnagyobb történeteként meséli ezt mindenkinek. Vigyorogva igenei a néma, az ő értelmének ez isteni példabeszéd, bizonyításul a kezét is ég felé emeli esetlenül. „Pálinkával kínált, de még tőle sem fogadtam el, nekem még egyetlen korty szesz sem ment le a torkomon...” A néma ismét bizonygat, fejét rázza, s mindkét kezével kapkodva sepri a levegőt. „Elkerülöm a cigarettafüstöt is, az se embernek való, ha én lennék a kormányzó, kivágatnék minden tő dohányt és felperzselném a szeszgyárakat... Ez a két dolog fogja tönkre tenni az emberiséget...” A kitöltött pálinkás poharak mereven néznek maguk elé, szégyenkezve hallgatnak az emberiség helyett is. A társaság dohányzó embere elnyomja cigarettáját. „Hadradabaraba” — tör ki a némából, ez most harci kiáltása, a győzelem dicsérése — kezével a homlokát ütögeti és mosolyogva mutatja szuvas fogait: azt mondaná, milyen okos a gazda, ez a Matuzsálem isten. „Ezen a héten beporzásra várunk” — folytatta Matuzsálem, „a méhek járását jöttem megnézni”. Mások dolgairól sohasem kérdez a gazda, állandóan a maga életének gondjait mondja, mintha csak ő élne a földön. Matuzsálem a folyó túlsó partján lakik, nagy tornácú házban egyedül; kaput, bejáratot veszett kutyafalka véd. Drótkötelet feszítettek ki a két part között, erre függesztették a csónak láncát, napjában többször is oda-vissza jár a ladik, messzire hallani, ahogy a sebes folyású részeken csörögve megfeszül a lánc. Vízimalmok paradicsoma volt valamikor e folyó, molnárvilág: mesék, történetek, legendák. Építményeit falja, pusztítja az enyészet. Vízbe roggyanó épületet kerül meg reggelenként a csónak, ez is malom volt, hatalmas kerekeinek tengelyét és fogaskerekeit hagyta meg csupán az idő. Ezt építették műemlékké, két vízikerék; vízimolnárok sírkeresztje. S a néma lett a temetőőr, a főmolnár, a lisztesmolnár, múzeumőr. Ha bámulni jönnek, ő fogja vissza a kutyákat, nyitja a deszkaajtót, enged vizet a kerekekre: indítja a malmot... És mutatja művét, az örök körforgást, ha beszélni tudna, biztos ezt kiáltaná mindkét part hosszán: emberek, árad a víz, indul a malom, jöhettek életet őrölni... Ábránd a vlzikerekek hangja, így csak Matuzsálem és a néma arcára csapkodja a vizet. A folyó déli partján hatalmas almáskert, sarkában zsúpfödeles hűtőház, itt lakik a néma világteremtés előtti rendetlenségben. Órája nincs, nem is ismeri, a világossággal kél és a sötéttel fekszik, reggel kutyák kísérik a vízhez: elsőnek a néma megy a túlsó partra, ott is kutyák fogadják. Matuzsálem ételt tesz a néma elé, mióta emlékszik, mindig csak annyit ehet, amennyit elébe tesznek. Visszafelé már ketten mennek, a gazda az alsó deszkán kuporog, a néma húzza-tolja a csónakot; ezt a kompot Matuzsálem gondolta ki, fél a víztől. Az isten kertje, így mondják az arra menők, kívülről csak a fák koronáját látni, köröskörül áthatolhatatlan orgonasövény öleli az almást: ez Matuzsálem öregkori szerelme. „Aki ide akar jönni az csak velem jöhet, én bevezetem a paradicsomba, mert a fáknak is nyugalom kell, a gyümölcs is születik, a fák is vajúdnak...” A néma combjait verve vigyorog és helyesel: amaramarama . . . „Én tanítottam meg fát ültetni, metszeni, permetezni, beporozni, én tanítottam meg a fák szerelmére, legalább ebben legyen öröme a szerencsétlennek... Tőlem tanult mindent, másra nem képes, csak engem utánozni...” Az utolsó tavaszokon már csak a néma dolgozik, az öreg csak a fa alatt áll és mutogatja a tennivalókat. Beavatatlan számára ez a végét nem látni kert, sűrű almáserdő, összeérnek, egymásba borulnak a koronák. Matuzsálem titokzatos mosollyal magyarázza: „A kisebbek a menyasszonyok, egy fiú, egy lány, virágpor a szerelem, én így nemesítek, az alma mifelénk még nagy szó volt, én már nemesítettem, ez az én gyönyörűségem, én még éjszaka is megérzem, ha összeérnek a virágok, még hallom is... A fák szerelme hangtalan, a némának is ezt magyarázom, mert ő is olyan, mint az almafák, ő mindent tud, csak elmondani nem tudja ...” Aramaramarama, lábait emelgetve örvendezik a néma, össze-vissza mozdulatokkal csapkodja a testét... Aramaramarama, ha két szónál többet mond, hangja eltorzul a rekedtségtől. „A néma is örül, ő is ennek örül, a fáknak” — mondja Matuzsálem. Mennek a fák kö
