Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Dobos László: A néma
Dobos László A NÉMA Az ember a víz partjáról jött, hajnal és reggel határán, ő hozta magával az első köd- foltokat. Sohasem jött egyedül: tavaszi reggeleken magával hozta a madarak hangját, áradáskor a víz zúgását, őszidőn a vadkacsák reppenését. Volt úgy is, hogy a víz folyásából tűnt elő, egy sziget szélére lépett és onnan nézett, ilyenkor a part kezdett úszni nagy fűzfákkal, kőrisekkel, almásokkal. Találkoztam vele a szántáson is, feküdt a barázdában, nézte a föld morzsalékait: akik sokra emlékeznek, azok sem tudják, a folyó volt-e itt előbb vagy az ember. Süketnéma. Feltűnik, ahogy közelít, fejét előrenyújtva, feszülten néz. Sűrű erdő bokrai között lépeget így az ember, előbb elhajtja maga elől az ágakat, s lábát húzva-tolva halad. Mindig más irányból jön, ritkán jár a rendes úton. Soha ki nem mondott gondolatait toronyiránt követi, ahogy a madarak repülnek vagy a vadak futnak. Három csahos kutya megy előtte, most szaladtak elő a meséből, a ködpokróc alá bújnak, aztán vissza a földre ugatni, védeni a mögöttük jövő örö'k hallgatását. A való és a valószínűtlen határán él a néma. Köszönés helyett artikulátlan hangok gurguláznak a szájából, így köszönt embert, állatot, a napot, a földet is: harag, indulat, szomorúság, vágyakozás — törött, egy szavas mondatok: hadradabaraka. Megborzonganak, akik hallják. Megszégyenül a természet; aramamarama... ez időre elhallgatnak a madarak. Pedig csak a természet szereti őt: a köd, a sötét, a víz, a fák, a nap és kutyák. Ha közelít, figyelő a szeme, emberközelben keresztre feszített félelem a nézése, szeme alázkodásban úszik hadradabaraba, ilyenkor néz csak fel, ha szól. Az egymásba tört hangok hallatán irdatlan messziséget képzelek mögé, mezőket, nagyvizeket, a világ előtti csendet, amikor még mindenki esetlen volt, nézelődő, akadozó beszédű, amikor a természetből még csak ennyit tudott: aramarama... E táj részei ránőttek a néma testére: a folyó szigetei, az almáskert, a vízimalommaradványok, fűzóriások, madárösvények, felhőnyi nyárfakoronák — mind régi születésű. Van egy közös titkuk: a csend. A néma a csend szélén születhetett, s azóta egyfolytában jön, hozza-hordja élete gyermekidejét. Kérdeztem tőle, mi van a csend határán bévül, mi van ott, ahol soha semmit sem hallani? ... Nem értette, nem tudott válaszolni mozdulatokkal sem... Megbillenne a természet egyensúlya, ha messzire távolodna innen, eltűnnének a reggeli harmatösvények, elváltozna a hajnalok hangja: Hadradabaraba ... Földdé mosódnának a keresztbe- kasul kis utak is. A szeme született először a némának, aztán a keze: tapintani tud és látni. Útjában megremegnek a növények, vadak vonulnak így lesre, vagy szerelmi éhséggel, ujjhegyeivel állandóan érint valamit: fák törzsét, növények szárát, virágok tetejét, falak szélét, s ha nincs közeli fogózó, addig topog, amíg valamilyen tárgyhoz nem ér — látásával és tapintásával minden pillanatban meg akar bizonyosodni testéről, életéről, a nagy csenden kívüli világról... Figyelme szüntelen a megbizonyosodást keresi: esték jöttével odaáll a vendéglő vagy az üdülő lámpái alá, s nézi a világosságot, a halálukba rohanó bogarak és lepkék utolsó szerelemvágyását. Esős éjszakák vagy harmatos reggelek után sokáig guggol és motyogva nézi a csigák kövekre nyálazott útját.
