Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Zalabai Zsigmond: Metafora ős ikonitás (tanulmány)

egészében.31 Az értelmezés végső soron csupán „absztrakt szabály” — a konkretizálás nagymértékben függ az olvasótól, a befogadótól. Az a tény, hogy miképpen „fiktivi- zálja” az ikont, többek között függ belső érzékelési képességeitől, érzéki -érte 1 mi - é rze Imi adottságaitól, társítás! hajlamaitól, hozzágondolásaitől, következtetéseitől, általános és irodalmi műveltségétől, élettapasztalataitól, életkorától, nemétől, akaratától, szociális környezetétől, képzelőerejétől, olvasottságától, ízlésétől, érzékenységétől, pillanatnyi hangulatától stb.

Igaz ugyan: az olvasó útja a műtől személyessége kiteljesedéséig, érzékleti-értelmi- érzelmi képességeinek teljes mozgósításáig terjed; ugyanakkor nem állíthatjuk azt, amit Valéry mondott: „verseimnek az az értelme, amit tulajdonítanak nekik”.32 Az olvasó értelmezési szabadsága karonként, irányzatonként változik: a szürrealizmusban nyilván nagyobb, mint a klasszicizmusban. Ám egyik esetben sem állíthatjuk, hogy az értelmezés teljesen függetlenedik a műtől, esetünkben a metaforától.

A külső (az olvasó személyiségéhez kapcsolódó) paliszémiát, amely az egyéni, az önkényes asszociációk terméke, több tényező is kordában igyekszik tartani:

a) a kép (ikon), a legszorosabb összefüggésben áll az adott nyelv természetével; a parole jellegű metafora, a leglátványosabb merészség ellenére is, valamiképpen a langue törvényeihez igazodik;

b) viszonyított és viszonyító a Max Black által említett „közhelyek rendszerét” és az „állandósult hiedelmeik készletét” asszociálja; a nyelv mint szabályrendszer tehát háttérbe szorítja a merőben egyéni beleérzéseket, az egy-egy szóhoz kapcsolódó ún. „akcesszórikus” jelentéseket, melyeknek semmi közük az adott szóstruktúrához. Másmás asszociációt kapcsolhat a „tavasz” szóhoz a szabadságra, teremtésre vagy éppenséggel temetésre induló katona — mindez azonban a valóság egy-egy helyzetéből, extralingvisztikai tényekből fakad, nem pedig a nyelv természetéből. A metafora konno- tációi az utóbbiakhoz kötődnek, s mint nyelvi tények, valójában sohasem kötetlenek teljesen. A nyelvben ugyanis nemcsak a szókészlet és a nyelvtan alkotja a nyelvközösség hagyományozódó, öröklődő, megtanult tulajdonát, hanem a szavakhoz fűződő nemverbális asszociációk is, melyek nyelvenként igen-igen eltérő, változatos képet mutatnak. így pl. a farkas metafora bizonyos törzsi közösségekben a halottak szellemét asszociálja. A kazah költő — az állattartó népek logikájához híven — a teve szeméhez hasonlítja kedvese tekintetlét; számunkra eléggé furcsán. A pióca a legtöbb európai nyelvben negatív képzeteket kelt — a tatárban viszont a „jóképűség” metaforikus kifejezésére használatos.33 A pipa szónak az indiánok körében konnotációja a „békekötés” is. A róka nálunk ravaszságra utal; bizonyos afrikai népeknél azonban a mi nyulunk, tehát az üldözött helyébe lép.34 — Vagyis: minden civilizáció, embercsoport, történelmi korszak kialakítja a maga utalásrendszerét; sejtetések olyan holdudvarával veszi körül a szavakat, melyekben a legotthonosabban éppen a metaforikus gondolkodás mozog;

c) irányítja az asszociációkat a nyelvi jelentésen kívül a kulturális, művelődéstörténeti kontextus is. A középkori allegorizmust — mely szerint a Szentírásnak (de a költészetnek is) nem kevesebb, mint négy: betű szerinti, allegorikus, morális és anagogikus értelme van — a legendák, a bestiáriumok szabályai terelték az értelmezés medrébe. A költészet újabb szakaszában — a romantikától kezdődően — ez az intézményesített asszociációrendszer megszűnt, ám helyébe

d) a legszélesebben értelmezhető kontextus lépett, amely ugyancsak irányítani képes az asszociációkat. A művészi üzenetek meglőző sorának ismerete megkönnyíti a kon- notáció, a második jelentésréteg kialakítását. Illyés Gyula Peroráció: záróbeszéd című verse, amely parafrázis Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának zárótételére, igazában nem érthető a „viszonyított” (a Zrínyi-vers) ismerete nélkül. Ebbe a sorba

31. A „meghatározatlan tárgyiasság” a lukácsi esztétikai rendszerben a művészi tükrözés egyik fontos kategóriája. Nem „tényszerű gyöngeség (mint a tudományban), hanem a művészet specifikus teljesítőképességének forrása”, amely a befogadónak a műhöz való aktív szellemi hozzájárulásából fakad. — Esztétikai Kislexikon.

32. In: Szabó Zoltán: i. m. 107. I.

33. Bohuslav llek: On Translating Images. In: szerk. James S. Holmes: The Nature of Translation, 135—138. I.

34. Voigt Vilmos: i. m. 170. I.