Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Zalabai Zsigmond: Metafora ős ikonitás (tanulmány)
húzza fel a költő azokat a verssor-falalakat, strófa-emeleteket, amelyeket J. M. Lotman „másodlagos modelláló rendszerinek nevez. A teljes deinotáció a matematikát, a teljes konnotáoió meg a zenét jellemzi. A költészet nyelve a kettő között helyezkedik el a maga gazdag, de nem kimeríthetetlen konnotációs lehetőségeivel, sugalmazási képességeivel. A nyelv olyan értelemben is rendszer, hogy szavai bizonyos mezőösszefüggés részei, „x” szó fölidézi a hozzá kapcsolódó alá-, mellé- és fölérendelt fogalmakat, a vele ok-okozati, helyi, tér- és időbeli érintkezés folytán társuló fogalmakat, a hozzá minőségileg hasonló szavakat. A jel sosem elszigetelten, hanem egyéb jelek rendszerében él. A költő, miközben szokatlanul, a kialakult szabályokkal, sémákkal szembehelyezkedve használ egy-egy jelet, arra készteti a befogadó tudatot, hogy a konnotációk mozgósításával próbálja meg értelmezni és magyarázni, hogy miért került „a csizma az asztalra” — a jel neki elfogadhatatlan szövegkörnyezetbe. A Ross M. Quilliantöl kidolgozott szemantikai modell, az ún. Q-modell szerint az asszociációs pályák valamelyikén a nyelv minden egységétől el lehet jutni a többi egységig, és viszont.29 Metaforát értelmezve a kóbor képzelet ezt a pályát futja be. A Duna-tájon — írja Ady Endre — „halottasak az esték”. A „halottas” denotatív jelentése: „halottal, temetései kapcsolatos” (halottaskocsi, halottasház stb.). De konnotál ez a szó — a mezőösszefüggés törvényszerűségei alapján — egyéb jelentéseket is, pl. a gyászt. Ennek szokásos színe a fekete, amely viszont kiválthatja a sötét, homályos, komor jelentést. Elindulhatunk más nyomon is, hiszen a halott néma; ez a tulajdonság meg a hallgatás, a haláli vagy síri csend képzetére utal. A halott színe szederjes; lehet ilyen kékeslilás az égbolt is. A metaforikus-metonimikus társítások útjait járva a képzelet, mint a fönti néhány példa bizonyltja, nem csupán egy, hanem többféle jelentést választhat ki a köztesképzet, az ikon számára. E csonka metafora azt bizonyítja: a metafora rejtvényjellege valójában nem az elhallgatott denotátum szempontjából fontos. Hiszen a megadott denotátum alapján nem elsősorban az elhallgatott denotátumot kell megtalálnunk (ez a keresztrejtvény-fejtők dolga!), hanem a denotátumokat összekötő konnotációs tartományt, az ikont. Ha a metafora hatása abból fakadna, hogy a denotátumot találjuk ki, akkor teljes metafora nem is létezhetnék, s Babits irtóznék attól, hogy ilyen kéttagú metaforákat írjon le: „a nap, az égő szizufuszi (sic!) kő...” A végső hatás szempontjából nem az a lényeges, hogy viszonyított és viszonyító Itt meg van nevezve, hanem az, hogy a konnotációk, a sugalmazott Jelentések el vannak hallgatva, az olvasóra vannak bízva. Szükségszerűen merül hát föl a kérdés: szabadok-e, vagy pedig kötöttek a jeltől kiváltott asszociációk? önkényes-e, avagy pedig irányított-e a képzettársítás? E kérdések a szemiózis lényegét érintik, azét a folyamatét, amelyben a metafora jellé válik, jelként működtetik —, és jelként fogják föl. A befogadó hozzájárulása nélkül végül is a metafora önmagában csupán holt anyag, jelentéslehetőség. Azt jelentené ez, hogy a metafora tartalma, az ikon, a befogadó képzettársításainak mennyiségétől és minőségétől függ? Igen is, meg nem is. Igen, mert a belső érzékelés — és még inkább a belső köztesérzékelés — képessége személyenként igein változatos képet mutathat. A „monosignum”-ot (az egyedi jelet) nem minden befogadó látja „plurisinum”-ként, többszörös jelként, amely egy második síkban is jelent valamit. A „levelek esőztek” metaforát csak a vulgáris értelmezés hajlamos azonosítani a „levelek hulltak” jelentéssel; jóllehet ez az értelmezés nem kielégítő, mert nincs jelen benne a konnotált ikon — az a köztesképzet, hogy a levél is, az eső is sűrűn, nedvesen, zizegve hulldogál.30 Mindez arra figyelmeztet: a költői metafora jelentése nem érthető meg pusztán a kódolás-dekódolás folyamatában (mint a köznyelvi üzeneteké); inkább transzkódolásról kell beszélnünk, melynek során az üzenet jelentős módosításokon mehet át, gazdagodhat is, szegényedhet is. A módosítások egyik legfőbb forrása maga az olvasó. A metaforában ugyanúgy van „meghatározatlan tárgyiasság” (Lukács György kifejezésével élve), mint a műalkotás 29. Umberto Eco: A nyitott mű, Budapest 1976, 340—343. I. 30. Jozef Hrabák: Poétika. Praha é. n., 124. I.
