Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Zalabai Zsigmond: Metafora ős ikonitás (tanulmány)

zésekkel él, „gyakorlatias” és „tudákos”. Wells a metafizikus Donne-tól idéz egy példát:

De ahogy némely kígyó mérge csak úgy hat, ha élő kígyóból fakad, erényéhez Ö is kell: Ő szerez érvényt neki; Ű hat inkább, nem ez.

Végül itt van az „expanzív kép”, amely hatalmas távlatokat nyit a képzeletnek:

A fény tompul; a varjú Visszaszáll ködös erdejébe:

A nap jó népe álomba merül

— írja Shakespeare a Macbethbea. A színhely — kommentálja Wellek-Warren kézikönyve — „az éjszakát és a démoni gonoszságot, a világosságot és a jóságot párhuzamba állító expanzív metaforává válik, de nem ilyen nyilvánvaló, allegorikus módon, hanem szuggesztív részletességgel és érzéki konkrétsággal.. .”25

Mivel a Wells-féle kategorizálást csupán másodkézből ismerem (könyvéhez, sajnos, nem tudtam hozzájutni); szempontjai és minősítései nem mindig világosak. Arra azonban mindenképpen jó ez a tipológia, hogy igazolja: bizonyos metaforatípusokban a szó- jeleotés érzelmi-hangulati rétege „tölti ki” az ikont; máskor erőteljesen érvényesül a szemléleti egység; s végül: vannak típusok, melyeket mindenekelőtt a logikai analógia éltet.

Ám bármely sajátosság érvényesül is a metaforában, mindhárom típus működését a konnotált jelentések teszik lehetővé.

3. AZ IKON TARTALMÁNAK KITÖLTÉSE

A denotáció és a konnotáció fogalmát a dán L. Hjelmslev különítette el egymástól. A kettő a nyelvhasználat, a szójelentés két alapvető kategóriája. A denotáció olyasmi, mint a szavak alapjelentése, az a tárgy, amit a név jelöl. A konnotáció viszont a szavak másodlagos, származékos, járulékos, sugalmazott jelentése. A kutya szó mint denotátum állatot jelöl; konnotálhat viszont — főként költői szövegben — egyéb jelentéseket is, pl. a hűséget. A Hold elsődleges jelentése: Földünk mellékbolygója; konnotációs szinten azonban kiválthat egy teljesen más emlék- és érzelemmezőt is (Dávid, amint a holdban hegedül). Amikor egy-egy szó jelentéskörét birtokba vesszük, elsajátítjuk azokat a kon- notációkat is, melyeket a nyelvi és kulturális hagyomány hozzájuk ragasztott.26

Az említett példák túlságosan ismert, nyilvánvaló konnotáoiókat tartalmaznak. Lehet azonban a szavaknak — mint ezt éppen a költészet bizonyítja — nagyobb, tágabb, merészebb társításokat magába foglaló konnotációs köre is, melyet a jel szokatlan használata rajzol a denotátum közé. Solomon Marcus példája szerint: ha egy esernyőt a csapadék elleni védekezésül használunk, denotatív érteimben cselekszünk: a tárgy elsődleges, társadalmilag elfogadott funkcióját érvényesítjük. Ha viszont az esernyővel egy macskát kergetünk, ez már konnotatív, másodlagos, rendhagyó cselekedet.27 A köl- tőlség végső soron nem más, mint az „esernyő” (a szavak) rendhagyó használata, melynek során — mint ezt a francia irodalomszemiotikus, Roland Barthes megfogalmazta — az elemi jelölés (a denotációs szint) egy újabb jelentés (a konnotációs szint) alapjává lesz a szövegben.20 Saussure ismert megkülönböztetésével élve: a langue-ra (a nyelvrendszerre) egy sajátos parole képződmény (egyéni nyelvezet) épül rá; ebből

25. uo. 299 —307. I.

26. A denotáció és konnotáció fogalmairól lásd: Voigt Vilmos: Bevezetés a szemiotikába. Budapest 1977, 91 és 131—132. L; Szabó Zoltán: A mai stilisztika nyelvelméleti alapjai. 59—60., 62—69. és 100—102. I.; az Esztétikai Kislexikon, Budapest 1972, vonatkozó címszavát stb.

27. A nyelvi szépség matematikája. Budapest 1977, 213. I.

28. Voigt Vilmos: Bevezetés a szemiotikába, 132. I.